Aczél Endre: Acélsodrony - A hetvenes évek

"Elképzelhető, hogy nem forgatásban, hanem puszta megfigyelésben mennyi időt igényelt az, amíg Homoki rájött, hogy a tóvidék lakói miként élik meg az évszakváltozásokat, azaz miként alakul az életük, melyről az emberi fajnak amúgy fogalma sincsen. A Vadvízországot követte a legnevezetesebb Homoki-opusz, a Gyöngyvirágtól lombhullásig, a gemenci vadrezervátum filmtérképe, amely, noha címében nem volt vad, vadabb volt, mint a Vadvízország, merthogy ebben már az egész állatvilág fellépett. Csodásabbnál csodásabb képek váltogatták egymást a műben; a külföld is felfigyelt rá. A velencei fesztiválon például első díjat kapott. Gemencről a rendező-operatőr a Hortobágyra költözött át: itt készült A kékvércsék erdejében című, az előbbieknél kevésbé panoramikus, de a részleteket tekintve már-már anatómiai
pontosságú filmje.
És itt megállnék egy percre. Mindez az úgynevezett Rákosi-rendszerben zajlott, a java az ötvenes évek legelején, amikor agitprop jellegű játékfilmek népesítették be a mozivásznakat. Homoki Nagy István számára az a sajátos körülmény adta meg a kitörési lehetőséget, hogy filmjeiben nem szerepeltek emberek.
Nem kellett emberi konfliktusokkal fáradoznia, ez volt a történelmi szerencséje. Ha valaki, ő nyugodtan dolgozhatott 1949 és 1952 között; nem néztek a körmére, csak díjakat osztottak neki. Ebben az időszakban, amelyik természetéből adódóan nem volt képes öregbíteni a magyar játékfilm jó hírét, Homoki Nagy Istvánnak köszönhetően a magyar természetfilm fogalommá vált, körülbelül - túlzás nélkül - azon a fokon, ahol ma a BBC hasonló műfajú alkotásai lelhetők fél. Ez is egyike a kor sajátos ellentmondásainak.
Mint ahogyan az is, hogy 56 után az időközben Kossuth-díjassá lett rendező képtelen volt megismételni korábbi bravúrjait, holott elvileg az idő jobban kedvezett az alkotómunkának."