Alekszej Tolsztoj: Golgota (számozott-bőr)

"Ügy érezte, hogy most mindenkinek a világon meg tudná mondani az egyszerű, kézenfekvő igazságot, és mindenki hinne neki. Ezt mondaná: „Láthatjátok, így élni tovább: lehetetlen. Az állam a gyűlöletre van építve, a határokat a gyűlölet vonta meg, ahányan vagytok, mind egy-egy maréknyi gyűlölet, egy-egy erőd, ahonnét minden égtáj felé fegyverek meredeznek. Az élet fullasztó és rettenetes. Az egész világ gyűlölettől fuldoklik, az ember embernek farkasa, özönével ontja a vért. Még mindig nem volt elég nektek? Még mindig nem nyílt ki a szemetek? Azt akarjátok, hogy itt is, minden házban egymás torkának essenek az emberek? Térjetek észre, dobjátok el a fegyvert, szüntessétek meg a határokat, tárjatok ajtót, ablakot az életnek... A föld olyan dúsan termi a gabonát, a mezők olyan gazdag legelőt adnak, s a szőlőhegyek olyan bő szüretet ígérnek... a föld méhe gazdag és kimeríthetetlen... mindenkinek juttat helyet... Nem látjátok, hogy még mindig letűnt századok sötétségében éltek?..."
Errefelé nem akadt bérkocsi. Iván Iljics megint átment a Néván, és a pétervári városrész girbegurba utcáin kószált. Gondolataiba mélyedve, magában hangosan beszélve, végül is eltévedt, s már csak úgy találomra bolyongott a sötét, néptelen utcákon, amíg ki nem ért valamelyik csatorna partjára.
Szép kis séta volt. Iván Iljics megállt, hogy kifújja magát, nevetett s megnézte az óráját. Pont öt óra volt,
A legközelebbi sarokról a havon csikorogva, kioltott lámpákkal, nagy, nyitott gépkocsi gördült elő. A kormánynál katonatiszt ült kigombolt köpenyben, keskeny, borotvált arca sápadt volt, s a szerre üveges, mint a részegeké. Mögötte egy másik tiszt, tarkójára csúszot sapkában. Arca nem látszott, mindkét kezével ponyvába burkolt hosszú göngyöleget tartott. A gépkocsi harmadik utasa civilben volt, kabátgallérja feltűrve, fején szőrmesapka. Ez a kormánynál ülő tiszt mögé állt, s annak a vállán tartotta a kezét.
A gépkocsi a kis híd közelében megállt. Iván Iljics látta, amint három ember kiugrott a hóra, kihúzták a göngyöleget, pár lépésnyir maguk előtt görgették a havon, aztán nagy nehezen felemelték, elvitték a híd közepéig, átfordították a korláton és ledobták. A két tiszt nyomban visszatért az autóhoz, a civil azonban a korláton áthajolva pár pillanatig lenézett, aztán gallérját visszahajtotta, és rohanva utolérte társait. Az autó teljes iramban elrobogott.
- Pfuj, de undorító — mormogta Iván Iljics, aki egész idő alatt visszafojtott lélegzettel figyelte a történteket. Odament a hídhoz, de akármennyit nézegetett lefelé, a híd alatti nagy, fekete lékben semmi sem látszott, csak egy szennycsatornából ömlött oda a piszkos, bűzös Víz. - Undorító! - mormogta újra, összeráncolta homlokát, és ment tovább, a csatorna menti gyalogjárón. A sarkon végre kocsira akadt. Egy félholtra gémberedett öregember várt ott gebéjével. Amikor Tyelegin beült a szánba, és magára húzta a jegesre dermedt plüsstakarót, behunyta szemét, s egész teste elzsibbadt a fáradtságtól.
Szeretek, ez az egy igaz - gondolta magában. - És akármit csiná-
ok, ha szeretetből teszem, az jó cselekedet."