Avarffy Elek: Vadászutakon

Júliusi nap volt, alkonyodott, de még mindig tikkasztó pillesztő forróság fűtötte a levegőt. Az ég küszöbén lángoló köntösben úsztak a fellegek és amire az alkony pírja odafestette káprázatos színét, az mind a pipacs tüzében égett. Az erdő megcsöndesedett, szél sem illant, a madarak is eltűntek a rövid júliusi éjszakára. Üregi nyulak motoszkáltak még kint a fiatal, bozótos akácosban, amely alatt alagutakká ásták, fúrták a puha, homokos talajt. A lábaserdő és szélén ültem az erdő egyik szögletében, jobbra út húzódott, azon túl volt mindjárt az akácos az üregiek útvesztőivel.   Amire   vártam   és   lestem, annak   balról   kellett kiváltani a szálerdőből a még akkor alig arasznyira nőtt néhány kisholdnyi moharra, azután   - ha úgy tetszik - azon keresztül és az úton át vacsorához, >>terített asztalhoz<, az üregi társaság csalogató tanyájára. Könnyű eltalálni, hogy mi volt a les célja a forró alkonyaton, amelyben derék szúnyogjaink ugyancsak megdöfködtek szúrókájukkal, ahol csak értek. Rókakomák ellen készülődtem! Azt pedig tudják a vadászok, hogy az állatvilágnak ezért a ravasz és fondorlatos társadalmáért sok mindent el lehet tűrni, viselni és szenvedni, csakhogy puskavégre kaphassuk egyes derék példányait. A vadászember lelkivilágában az izgalomnak bizony mély nyomait szántják és a velük kapcsolódó emlék nehezen mosódik el valaha is az idők múlásában. A régi időszámítás szerint nyolcra járt az óra, a bíboros messzeség egyre halványodott, a nappali világosság mind gyorsabban sápadni kezdett. Nem annál komorabbnak látszott a nappal haldoklása, mert elég sűrű, sötétzöld szúnyoghálóba bűjtattam a fejemet a tolakodó, szemtelen szúnyognépség ellen. A hálóból kifelé nézve, olyan hamar este van. Ezzel az alkalmatossággal akárhányszor csodálatba ejtettem a bájos együgyűséggel reám bámészkodó őzsutákat, persze kivált, ha azok felőlem szimatot nem kapva, kis távolságról si nyújtogatták felém karcsú nyakukat, hogy mégis valamit mozdulatlanságomban felőlem orrukkal elcsípjenek.