Bársony István: Az én világom-1925

Ez a szokatlan meleg sokat rontott a szarvasbőgés évadján, amelynek a hónapja a szeptember. Az első őszies esőt követő hűvös, derült, csendes napok a legjobbak a szarvasnászra, amikor a vetélkedő bikák hangosak s így bizonyos találkozást remélhetünk velök, cserkészettel közelítve meg őket. De nagy melegben nincsen jó bőgés. A szarvas a meleget nem szereti. Elvonul előre az árnyékos sűrűségekbe, ahol annyira amennyire hűtőzhetik. Keresi a dagonyákat, amelyekben megenyhül. A sűrűségben a légyrajok ellen is a legjobban van védve. Oda menekül tehát. Későn jön ki és korán vált vissza. Ilyenkor még a nászévadjában is lusta; nem hangos, nem bőg; a vadász ne tudja merre keresse és így nem bír rá okosan cserkélni. Akkor is ilyen meleg éjszaka volt. De azért egyik-másik agancsos dalin életjelt adott magáról. Felharsant a vetélytársa kihívó ordítására. Nyögött egyet-egyet a háreme körül. Mély basszussal orgonált egy verset, hogy azután hirtelen elhallgasson. Csend. Hosszú ideig halálos, zsibbasztó csend. Hallgatódzom és várok… Felleghatómat magamra borítva, - hogy éjjeli pongyolámmal fel ne keltsem az esetlegesen erre vetődő szarvas figyelmét, - mozdulatlan fatözsként lapulok meg a helyemen, úgy figyelek. Aki nem bolondja a természetnek, százszor belefáradna és inkább a kunyhó kényelmes felvőhelyén nyújtózkodva álmodoznék, amíg el nem nyomná a valóságos álom. De bennem a természetimádás szomjaztató gyönyörén kívül vadászvér is pezseg; már pedig ez egészen már, mint minden egyéb szívetdobbantó patakja az élet forrásának. Alkonyattól sötét estéig és sötét hajnaltól reggelig mentem, kúsztam, lopództam a nemes vad után, amelyet keresve keresek.