Bear Grylls: Tűzön-vízen át! Életem története

"Az első adandó alkalommal beiratkoztam karate- és aikidótanfolyamra, és kiderült, hogy nagyon tetszik a harcművészetek látásmódja - az összpontosítás, a bajtársiasság, és mindenekfelett az a kifinomult harcmodor, amely a nyers erő helyett a ravaszságra és a technikára támaszkodik.
Ott ragadtam. Annak, hogy valaki messzire jusson a harcművészetekben, éppen ez a kulcsa: az idő és a motiváció - márpedig engem a ködkürt elég határozottan motivált.
Néhány barátom szintén jelentkezett, és az elején szorgalmasan látogatták is az edzéseket. Az igazság az, hogy amikor elkezdtük, mindnyájan sokkal jobbak - erősebbek, edzettebbek és ruganyosabbak - voltak nálam, néhány hét után azonban szép lassan elmaradoztak.
Vasárnap esténként nem volt mindig könnyű kimászni a téli sötétségbe, és elbaktatni az edzőterembe, hogy két órán át kínozzon egy mániákus harcművész, miközben a többiek pingpongoztak vagy tévéztek. De kitartottam, hasonló szilárdsággal, mint Forrest Gump. Büszke vagyok rá, hogy így tettem.
Egyik nyáron lehetőségem adódott, hogy a Brit Karateszövetség csapatával Japánba utazzam. Egy álmom vált valóra ezzel.
Emlékszem, ahogy anyám kitett a londoni buszpályaudvaron, és idegesen búcsút intett. Kivételesen csinosan voltam öltözve: zakó és nyakkendő volt rajtam, a zakó hajtókájára gondosan felvarrva pedig ott virított a karateklubom jelvénye.
Helyet foglaltam a buszban a karateválogatott többi tagjával, akik az Egyesült Királyság különböző részeiből érkeztek. Egyikükkel sem találkoztam még korábban, azt azonban rögtön láttam, hogy mind nagyobbak, izmosabbak és hangosabbak nálam. Mit mondjak, eléggé meg voltam szeppenve. Japán félelmetesen távolinak tűnt.
Mély levegőt vettem, és leültem. Aprónak és jelentéktelennek éreztem magam."