Czifferszky István: A gemenci bak és más vadászelbeszélések

"Sok bikát tud megkülönböztetni a vadász. Külön értékeli a nyugati szarvast és külön a keletit. Azután a sík erdei és hegyvidéki szarvas sem azonos vadászszemmel nézve. Ezek közt is óriási a különbség, amit a vadászok tudnak csak teljes alapossággal megbeszélni, kitárgyalni egy-egy jól sikerült szarvasbőgés után vagy közben. A nyugati szarvas, amely testre is rendszerint kisebb a keletinél-az utóbbiakon az Északkeleti-és Keleti-Kárpátokban és előhegységeikben tenyésző szarvasokat értjük-, igen változatos alakú, és sokágú agancsot képes nevelni. A nyugati szarvas agancsa ritkán sugározza azt az őserőt, amelyet a keleti. A nyugati bika elejtője soha nem érzi azt a leírhatatlan lázat, amit egy keleti bika sötét színű, részarányos terpesztésű, kihegyezett-csontkéshez hasonló-, erős koronájú agancsának megfogása futtat végig elejtője idegein. Hogy ez az áramütés micsoda? Talán úgy lehet meghatározni, hogy ennek az érzésnek a pillanatokig tartó hatásáért töri magát a vadász. Mássza a hegyeket, tapossa a sűrűségeket, ázik-fázik és terített asztala a szúnyogoknak. Egy ilyen ledűlt, keleti bika mellett állva a les, cserkelés és lövés ezernyi izgalma után megperdül az idő kereke, de visszafelé, s eltűnik a jelenkor. Évezredekkel korábbi ember áll elejtett zsákmánya mellett. A lassan dobogó szív, az ideg, a gyomor és a tudat messzire repíti föl a harc győztesét, s úgy érzi, hogy semmi gondja nincs. Egyszerű életének minden szükségletét hosszú napokra kielégítette. Az ősember, a természeti lény legyőzte az ősvadat. A vadon kesernyés lehelete behatol az erdőjáróba, eloszlik benne, ilyenkor a városlakó is eggyé lesz a természettel."