Devecseri Gábor művei-A meztelen istennő és a vak jövendőmondó-Regények és elbeszélések

"Órák teltek el, és ő csak állt egyhelyben. Nem eresztette el az angyal lábát. Arra gondolt, hogy egyszer, nagyon régen, rövidnadrágos rongyos kisgyerek volt; a gellérthegyi búcsúkon mindig segített hajtani a szegényes, kézi erőre járó körhintát. Ő és rongyos kis társai egyre szédítőbb iramban keringtek a rozoga, csikorgó és recsegő deszkák között; körben ócska, porszagú pokrócok takarták el előlük a húsvéti virágokat; nem láttak semmit, csak az alattuk elszálló fejeket, amelyeket ők pörgettek, és nem hallottak semmi mást, csak azok sikoltozásait. "Ilyen lehet a pokol-gondolta akkor-, és mi vagyunk az ördögfiókák." Aztán a tizedik menet után megkapta fizetségét: beülhetett az imbolygó kocsiba, vagy felpattanhatott egy piszkosfehér színű ló hátára. Ilyenkor ideges volt, és mohó. Nem elégedett meg a henyéléssel. Menet közben cserélgette helyét, lóról lóra mászkált, majd beült egy láncon lógó kocsiba. Még ebben érezte magát legjobban. Ha a hinta forgása felgyorsult, a láncos kocsi kilendült a levegőbe, a rét fölé, a tömeg fölé, és szállt, szállt, már nem volt Citadella, se hegy, csak ég és levegő és benne ő. Ha nagyon megerőltette a szemét, fölfedezte, mélyen maga alatt a várost, és tudta, hogy most elég volna egy ujjal intenie, és ott lenn mindenki azt tenné, amit ő akar. -Az ott fönn a gerendák között a pokol volt-érezte-, de ez még mindig nem a menyország. A menyország akkor volna enyém, ha nekem is volna egy körhintám, egy saját, igazi körhintám, amely felett csak én parancsolok.  -És most van saját körhintája, nem is gyenge kisgyerekek forgatják, hanem nagyszerű villanyáram, de holnap már nem lesz, mert elárverezik. Mehetek vissza a Gellérthegyre; de kérdés, vajon visszafogadnak-e."