Dickens: Copperfield Dávid I-VI. 3 kötetben

"De észrevettem kettőt: először azt, hogy ámbár Annié ismét hamar összeszedte magát és ügy viselkedett, mint egyébkor, közte és Wickfield úr közt mégis valami szakadék volt, mely egészen elválasztotta őket egymástól; másodszor meg azt, hogy Wickfield úr, mint észrevettem, nyugtalanul nézte a közte és Ágnes közt lévő meghitt barátságot. És be kell vallanom, most kezdett először oly vonatkozásban merülni föl bennem az az emlék, amelyet Maidon úr elutazásának éjszakájáról őriztem meg magamban, minőre addig sohasem gondoltam, s kezdett nyugtalanítani. Annié arcának ártatlan szépségét már nem láttam oly ártatlannak, mint azelőtt; gyanakodva néztem viselkedésének természetes báját és kedvességét, s mikor a mellette levő Ágnesre pillantottam és azt gondoltam magamban, hogy Ágnes mily jó és mily igaz, az a gyanú kelt bennem, hogy nem valók egymáshoz.
De Anniét oly boldoggá tette ez a barátság és Ágnes is oly boldog volt, hogy az este oly gyorsan repült el, mintha csak egy óra lett volna. Oly váratlan esettel ért véget, melyre még jól emlékezem. Elbúcsúztunk s Ágnes éppen megakarta ölelni és csókolni Strongnét, mikor Wickfield úr, mintha csak ügy véletlenül tenné, közéjük lépett és gyorsan magával húzta Ágnest. Akkor aztán ügy rémlett nekem, mintha az a közbe eső idő nem is esett volna közbe, én pedig amaz elutazás estéjén még mindig a kapuban állva látnám Strongné arcán azt a kifejezést, amelyet akkor láttam, mikor szemtől szemben állt Maidon úrral.
Ki nem mondhatom, mily benyomást tett ez reám, vagy hogy mennyire lehetetlen volt számomra, mikor utóbb reá gondoltam, hogy elválasszam őt ettől az arckifejezéstől s arcára megint a régi kedvességében emlékezzem vissza. Ez a kép üldözött akkor is, mikor hazafelé mentünk. Ügy rémlett, mintha sötét felhő borult volna a doktor házára, mikor hátat forditottam neki. A tisztelet, melyet Strong doktor ősz feje iránt éreztem, szánakozással vegyült azért a bizalmáért, mellyel azok iránt viseltetett, kik elárulták, és haraggal azok iránt, akik őt megbántották. Valami még formát nem öltött nagy szomorúság és nagy gyalázat árnya esett sötét folt gyanánt arra a nyugalmas helyre, mely gyermekkori munkám és játékaim tanyája volt, és kegyetlenül csúfította el. Nem gondoltam már kedvtelve azokra a komoly, vén, széleslevelű áloé-cserjékre, melyek száz évig zárkóznak el magukban, s arra a szép sima gyepes térre, meg a kő-urnákra, meg a doktor sétányára, meg a székesegyháznak mindezek fölött függő harangjára s annyira odaülő zengésére."