E. W. Pfizenmayer: Kelet-Szibíria ősvilága és őslakói

"A csend egyre nagyobb lett és még mindig nyoma sem volt sem. a jakutnak, sem jávorszarvasnak. Hosszú idő múltán, amikor már nehéz köd emelkedett a mocsarakból s egy-egy szitáló esőcsepp is hullott a gallyakra, elszáradt faágak roppanása ütötte meg a fülét. Az óvatos kis zaj újra ismétlődött. Semmi kétség hát, hogy valamilyen nagy vad jár-kel ott túl a bozótban. Csakhogy ezúttal is hiábavaló volt a feszült várakozás. Odaát a tó túlsó partján, ahonnan az ágreccsenések hangzottak, egyszerre váratlanul hosszúra-nyujtott üvöltés hangzott fel. Erre aztán babra a bozótban is hasonló gurgulázó, vad, csontot, velőt átjáró, fület hasogató ordítás felelt. Ez nem a jávorszarvas hangja. Ezt az üvöltést jól ismerte Pfizenmayer. Az anyafarkas tért meg vadászatáról és kölykei örömmel köszöntötték. Csakhogy ismét másutt, közvetlenül előtte is hallatszott valami recsegés, tehát a reményt még nem adta fel. Újra megfeszített idegekkel figyelt, amikor megmozdultak a gyékénybuzogányok. Ott is valami nagyobb állat járhatott. De megint csalódnia kellett, mert amikor a rejtve lopózkodó állat a napfényre került, sokkalta kisebb zsákmánynak bizonyult, semhogy még csak gondolni is érdemes lett volna az elejtésére. Egy róka lopakodott a partokon, nyilván a kacsákra lesett."