Eördögh Tibor: Vadászok nyelvén

"Szalonkafélék. Kiterjedt családjukból bennünket közelebbről csak a szalonkák érdekelnek, és közülük a nagy, a közép és kis sárszalonka is csak azért, mert sebes röptékkel néha alkalmat adnak egy-egy bravúros lövésre. Vadász körökben nagyobb érdemeket szerzett az erdei szalonka, mert amikor évenként megérkezik hazánkba ez a kis hosszúcsőrű vándor, halk pisszegő kurrogó hangja nemcsak azt adja tudatunkra, hogy vele együtt itt a rügyfakasztó tavasz is, hanem hogy érkezésével az újesztendő vadászatai is megkezdődnek! Azon kívül természetesen maga a szalonkavadászat is pompás élvezetet nyújt, és e sok érdeme miatt a vadászok az erdő királynéjának is nevezik. Hozzánk rendszerint kora tavasszal, márciusban érkezik és április második felében hagyja el hazánkat. Néha, amikor valamelyik késlekedik, előfordul, hogy ráérik a tojás és itt rak fészket valamelyik középhegységünkben. Küllemre mindkét nem egyforma, ezért csak boncolás útján lehet a nemeket egymástól megkülönböztetni. Tollazatuk remeke a természetnek, pompás cizellált rajzolatjával mesterien alkalmazkodik az erdő rőtszínű avarjához. Két változatát ismerjük: a kékes lábú szálláscsinálót, amelyik a legkorábban érkezik, és az ezt követő sárga lábú bagolyfejűt. Egy fajhoz tartozik mind a kettő, csak életviszonyuk alakította ki közöttük e különbséget. Kora tavaszi érkezésük egybeesik nászukkal, amit náluk is dürgésnek nevezünk. Nappal az erdő nedvesebb, laza talajú sűrűségeiben tanyáznak, ahol hosszú csőrükkel a talajba szúrva élelem után kutatnak, miközben halkan „dorombolnak”. Alkonyatkor azután hangos szárnycsattogtatással szárnyra kelnek, de ezt követően zajtalanul, hol lomhán, puhán, mint a bagoly, hol meg fecskeként cikáznak, csapongva szálldosnak az est sötétjében, betartva ősi húzási helyiket, a szalonkafordulót."