Fekete István: Bogáncs

"- Jól van, Bogáncs - simogatta meg Dodó a kiskutya borzas fejét -, igazán nagyon jól van. Most már hazafelé megyünk és -eszünk.
Jól benne jártak ekkor a délelőttben. Néha már egy-egy lepke is nekivágott az árnyékos szálerdőnek, és fehér, sárga vagy piros virágként csapongott a hallgatag, nagy fák között, utat keresve a széles, napsugaras erdei utak felé. Ámbár az is lehet, hogy valami szerelmi postát vittek ezek a törékeny kis repülők, lábukon, szívójukon édes virágport, amit átadtak az illetékes virágnak, hogy megtermékenyüljön, és magot neveljen eljövendő virágoknak és esztendőknek.
Amikor kiértek a poros országútra, még Bogáncs is hunyorgott a hirtelen rájuk szakadt napsütésben, Dodó pedig ingével takarta le a gombás kosarat.
Idekint már elhallgatott az erdőben kopácsoló harkályok kopogása, de helyette megszólaltak a melegimádó tücskök, zúgva repült egy-két kései cserebogár, s ahol egy kis rét volt az erdő mellett, a virágot járó dongók, darazsak, méhek zümmögő zsongása olyan lágyan szállt ki az út fölé, mint a távoli orgonaszó.
Bogáncs lógó nyelvvel izzadt Dodó mögött - mert a kutyák a nyelvükkel izzadnak -, és pontosan igazodott ember barátja lépteihez. Hamarosan tikkadtra lassúdott Dodó járása, s amikor végignézett a szürke messzeségbe futó úton, lehajtotta fejét, mert régi utak jutottak eszébe, amelyeken éppen úgy nem lehetett kétszer végigmenni, mint az elmúlt nyarakon.
Régi vándorlások jutottak eszébe, s úgy érezte: akkor is mindig ki kellett jönnie az élet poros, szürke vándorútjára a kevés boldog és vidám nap erdei hűvöséből, mert ott nincs út, és menni kell, mindig csak menni az otthon és az ebéd felé.
- Tap-tap-taap - lépegetett a bohóc, utána lógó nyelvvel a pu-mi, és csak később hallották meg, hogy valaki kiabál:
- Dodó... Dodóóó! Várjatok meg!"