Fekete István: Köd - Halász-vadásztörténetek

Erről a rókáról jut eszembe egy másik róka, amely kölyökkorában került hozzám, de mivel nagyon keveset voltam otthon, kiadtam albérletbe a munkások konyhájára. Ezen a kis rókán figyeltem meg, hogy a róka füle milyen végtelenül érzékeny szerszám. Én az ágyon feküdtem - teljes csendben -, a kis róka pedig szundikált egy cipősdobozban. Asztalomon egy vázában tavalyi cseresnye, kecskerágóág őszi piros levelekkel, melyek közül egy levél levált, és alig hallható zizzenéssel leesett az asztalra, s az én kis rókám úgy ugrott fel, mintha megütötték volna. Nem szeretem azonban a rab állatot - különösen, ha nincs időm vele foglalkozni -, de elengedni sem akartam, mert a rókát nem szaporítja az ember, akármilyen jó barátságban is van vele, hát odaadtam a munkásgazdának, hogy neveljék fel, ahogy tudják. Talán még tartottam volna pár napig, de megharagudtam rá, mert megharapta az ujjamat. Egy szürkevarjúból a legízletesebb darabokat vágtam ki, de hiába tettem eléje, rá sem nézett. Erőszakoltam. Elfordította a fejét. Erre az orrához dörgöltem a húst, és az öklömnyi kis pamacs mérgesen bekapta a hússal együtt az ujjamat is. Vége lett a barátságnak. A gazda örömmel dugta zsebre, és a munkások konyháján szépen fel is nevelődött. Megevett mindent, amit a munkások ettek, és a kisgyerekekkel nagy barátságot kötött. A felnőttektől félt, de a gyerekekkel játszott, mint a kutya. A vadállat ösztöne akkor ébredt fel benne, amikor - megkötötték. Valaki azt a buta tanácsot adta a gazdának, hogy jó lesz most már megkötni a süldő rókát, mert megszökik. Ettől kezdve a kis róka megtudta, hogy ő rab, és az első alkalommal, amikor lehetett, meg is szökött. Hogy miképp, az nem tudódott ki. Lehet, valamelyik gyerek eresztette el.