Fekete István: Tíz szál gyertya

Szabadságra ment akkor 'is az anyjához, de leginkább azért, mert levelet kapott hazulról, hogy az öreg Csigola alighanem a végét járja. Leült a kalauz pihenőhelyére a kocsi végén, elővett a francia nyelvtant, és tanult. Ekkor már nem tudott meglenni tanulás nélkül: idegen országok vasútszervezetét szerette volna ismerni, ehhez pedig nyelvtudás kellett.
A gyorsvonat himbálódzva rohant, emberi örömöket és nyavalyákat repítve a nyári mezőkön, de Tóbiás János ismerte már ezt a tájat, és fejét se emelte fel, ha szivarszagú bankárok Vagy illatos dámák nyitottak rá, jövet az étkezőkocsiból. Kezében a könyv, azt nézte, és mellette csak a lábakat, csak a cipőket látta, amint eltipegtek, csoszogtak a linóleumon. Nemigen nézegette a cipőket, csak a gondolatai mögött érezte, hogy vannak egy pillanatig, aztán elmennek.
Egyszer azonban megállt egy pár cipő, és Tóbiás rendhagyó igéit megzavarta. Nem voltak különösek ezek a cipők, de konokul megálltak, s a fiatal vasutas felnézett.
„Parancsol?"
Magas, kissé hajlott ember állt előtte, és a könyvre nézett, melyet Tóbiás becsukott.
„A kalauz már elment, szerettem volna megkérdezni, mikor érünk a határállomásra. Ne haragudjon, hogy megzavartam, talán nem is ezen a vonalon teljesít szolgálatot."
„Hat óra negyvenöt perckör." - Előhúzta óráját. - Pontosan öt óra múlva. Véletlenül tudom.".
„Pontosan?"