G. A. Bürger: Münchhausen Báró

"Barátaim, higgyék el, lélekjelenlét a nyitja minden bátor tettnek. Katonák és tengerészek sokszor ennek köszönhetik szerencsés megmenekülésüket. Lélekjelenlét a kovácsa nemegyszer a vadász szerencséjének is.
Egyszer például egy nádas tavon cserkésztem. Váratlanul néhány tucat vadlibát fedeztem fel. Sajnos, eléggé szétszórtan, egymástól meglehetősen nagy távolságra úszkáltak, úgyhogy egy lövésre legfeljebb egy libát ejthettem volna el. Szerencsétlenségemre éppen az utolsó töltény volt a puskámban. Nekem meg, bevallom, valamennyi libára fájt a fogam, mivel a közeli napokban egy sereg ismerőst és jó barátot akartam vendégül látni. Ekkor eszembe jutott, hogy a vadásztáskámban még megmaradt a magammal hozott elemózsiából egy falat sonkaszalonna. Fogtam hát a szalonnát, s ráerősítettem egy elég hosszú kutyapórázra. Hogy megnyújtsam, még ki is sodortam a pórázt, így legalább négyszer olyan hosszú lett, mint amilyen volt. Elbújtam a parti sás közé, kidobtam a szalonnadarabkát a vízre. Nagy gyönyörűséggel figyeltem, amint a legközelebbi vadliba odaúszott és bekapta. Mivel a zsinórra erősített zsíros falat csakhamar emésztetlenül kicsúszott a liba hátulján, mindjárt bekapta a következő és így sorban a többi vadliba is.
Nem akarom feleslegesen szaporítani a szót, elég az hozzá, hogy a szalonnadarab átvándorolt mindegyik libán anélkül, hogy leszakadt volna a zsinórról, így hát valamennyi liba rajta függött, akár a gyöngyök a nyakéken. Kitörő örömmel húztam partra zsákmányomat. Vagy féltucatszor körültekertem magamon a zsinórt a libákkal együtt, s útnak indultam hazafelé. Elég hosszú út állt előttem, s meglehetősen nehezemre esett a sok vadlibát cipelni. Szinte bánni kezdtem, hogy olyan sokat fogtam. Ekkor azonban váratlan esemény jött segítségemre, kezdetben magam is elcsodálkoztam egy kissé."