Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

"Nagydarab ember volt, lomha, mint egy teknősbéka; aranyszőke szakálla volt, az éjszakai útjaira egy frígiai sapkát nyomott a fejébe, csak egy harangvirágfüzér hiányzott róla, hogy szakasztott olyan legyen, mint a Mikulás. Hetenként legalább egyszer fogott magának egy éjjeli madarat – ahogy ő hívta őket – a sok közül, akik egy garniszállóban napi áron szerelmi elsősegélynyújtásban részesítették a matrózokat. Amikor megismerkedett Florentino Arizával, az volt az első dolga, hogy tanáros buzgalommal bevezesse paradicsomának rejtelmeibe. A maga ízlése szerint választotta ki neki a legszemrevalóbb madarakat, megvitatta velük az árat és a módozatot, és fölajánlotta, hogy a saját zsebéből fizeti ki majd az előre elvégzendő szolgáltatást. De Florentino Ariza nem fogata el: szűz volt szüzességét jövendő szerelmesének tartogatta. A szálló egy málladozó gyarmati kori palotában volt, és a nagy, márványpadlós termek és lakószobák papírmasé falakkal elválaszott fülkékre voltak osztva, a falak pedig gombostűvel jó néhány helyen kilyukasztva, azoknak, akik azért fizetnek, mert nézni akarnak. Úgy szólt a fáma, hogy nem egy kukucskálónak kötőtűvel szúrták ki a szemét, de volt olyan is, aki a saját hitvesét pillantotta meg a lukon át; meg finom urakról is meséltek, akik zöldségeskofának maszkírozva léptek be a kapun, hogy átutazó tengerésztisztekkel hancúrozzanak; és annyi más, kínos incidensről, ami a leselkedők és a meglesettek között történt, hogy Florentino Arizának esze ágában sem volt bekukkantani egy szomszédos fülkébe: még a puszta gondolata is borzadállyal töltötte el. Így hát Lotario Thugutnak nem sikerült meggyőznie őt arról, hogy nézni, és hagyni, hogy más nézzen, Európában hercegek rafinált szórakozása. Ellentétben azzal, amit nagy termete sejteni engedett, Lotario Thugutnak olyan kis bögyörője, volt mint egy rózsabimbó, de ez valamiért nagyon becses fogyatékosság lehetett, mert a legharcedzettebb éji madarak versengtek egymással, hogy melyikük fekhet le vele."