Gróf Széchenyi Zsigmond: Csui!... 1940.

"Embereink kézzel-lábbal integetnek, hogy jöjjünk; nem mernek tovább menni. Szaladunk feléjük. De egy arasznyi tüske cipőmön keresztül talpamba fúródik ; meg sem bírok mozdulni, féllábon állok, gólyamódra. (Ekkora tüske még sohasem volt a talpamban és ennek is éppen most, ebben a sorsdöntő pillanatban kell beleszúródnia!) Stubra, Ndolóra támaszkodva, le a cipőt, ki a tüskét, aztán fel a cipőt és már rohanunk is tovább. A kérdéses bozót nem nagyobb egy tenisz pályánál, de még a kefénél is sűrűbb és teljesen átláthatatlan. Az emberek suttogva magyarázzák, hogy az oroszlán nekik akart ugrani. Egy kimagasló bokorra mutogatnak, szerintük az alatt húzódik meg. Néhány követ haj ittatok oda, hátborzongató ordítás a válasz . . .
Az emberek futóra, — az oroszlán nem mozdul. Ismét csend van. Az egyenként visszamerészkedő szerecseneket szétküldjük újabb kövekért. Ez eltart egy ideig, mert nem egykönnyen lehet követ találni. Végre teleszedték rongyaikat és felsorakoznak a hátunk mögött. Stub és én felhúzott puskával állunk előttük. Célunk az, hogy az oroszlánt, mely nyilván nem hajlandó kimozdulni, ingerléssel támadásra késztessük és ezáltal rejtekéből elöugrasszuk. Adott jelre a mögöttünk álló »csatársor« irtózatos közáport zúdít a bozótra és egyidejűleg fülsiketítő visítást hallat. Akinél fütyülő van (ez nagy divat a feketék közt), azt fújja. A pokoli zsivajt csak az oroszlán harsogja túl; dühös ordítással nyugtázza a közelébe pottyanó köveket; de mutatkozni még sem akar.
Idegfeszítő háromnegyed óra következik, amely vadászataimnak felejthetetlen emléke marad.
A kő-muníció hamar kifogy, de az oroszlán nem enged a helyéből. Ujabb dobálóanyagért küldjük tehát az embereket és az imént indított támadást még négyszer megismételjük, de eredménytelenül! Az oroszlán hangja mind mérgesebb és türelmetlenebb lesz, ingerült korgás kavarog a torkában. Kétszer háromszor már valóban úgy tetszik, mintha megelégelte volna az abajgatást. A bokrok mozgásáról látjuk, amint elordítván magát, felénk csörtet, de a bozót szélén, mikor már éppen elő kellene tűnnie, mindig megint meggondolja a dolgot és visszahúzódik fészkébe. Egyik ilyen »áltámadás«-kor mégis meglátom, de csak egy pillanatra villan elő — lövésről szó sem lehet.
Minthogy így semmire sem megyünk, elhatározzuk, hogy Stubbal ketten, megkíséreljük a bemászást. Mialatt az emberek ordítása leköti az oroszlán figyelmét, mi majd oldalról becsúszunk hozzá. Ez részben sikerül is : 5—6 lépésre bejutunk az oroszlán mellé, látjuk hol mozgolódik, de az állat maga még most is láthatatlan.
Tehetetlenségünkben még egy utolsó kísérlethez folyamodunk. Mindenekelőtt néhány lépéssel visszább húzódunk. Itt aztán megegyezünk Stubbal, hogy majd a kisebbik puskámmal a bokormozgás irányába lövök, aztán hamar átveszem tőle a nagyobbik puskát, hogy a valószínű támadásra készen legyek.
Lövésemre halálos csend !
Felejthetetlenül izgalmas pillanatok ezek! Minthogy semmi sem mozdul, ismét közelebb bátorkodunk; megint 5—6 méternyire vagyunk. Mégegyszer odalövök, ahol az oroszlánt meghúzódni sejtem."