Hatvany Lili: Ételművészet, életművészet

"Mert az igyekvő, de tapasztalatlan háziasszony ha örömet akar az idegennek okozni, kétféleképpen teszi ezt. Vagy az idegen országabéli specialitást rak az asztalra, vagy tipikus magyar ételeket.
Egyik eljárás sem helyes.
 Ne rakjuk az idegen elé saját nemzeti eledeleit, mert azokat eleget látja otthon és sokkal tökéletesebb formában látja otthon.
Hiába vagyunk büszkék a milánói risottónkra, a salzburgi galuskánkra, az angol roastbeefünkre, Milanóban, Bécsben, vagy Londonban mégis más.
Magyar ételt pedig csak módjával adjunk az idegennek, minden menübe egyet fonjunk bele, azt se fűszerezzük túlságosan ha csak azt nem akarjuk elérni, hogy idegenünk következő pesti tartózkodása alkalmából elkerülje házunkat.
Idegenetetési tapasztalatom, hogy az idegen szívesen látja a paprikásrákot, halat és csirkét, fatányérost, almás- és cseresznyésréteseket, görögdinnyét, kukoricát, barackpálinkát. Viszont nem szívleli a káposztásételeket és a túróstésztákat, az édes bortól pedig dühbe jön.
Egyáltalán nem tudom eléggé hangsúlyozni azt a fontos elvet, hogy együnk könnyen.
Ha pedig olyan családunk vagy vendégünk van, aki a töltött-káposztát, székelygulyást, káposztásrétest szereti, ne halmozzuk ág élvezeteket. Nehéz étel előtt adjunk valami nagyon könnyű levest vagy tojásételt, utána légies tésztát, vagy csak gyümölcsöt.
Azt se tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az ételek rendje majdnem olyan fontos, mint az ételek minősége.
Régen elmultak azok az idők, amikor az ünnepi ebéd és vacsora tiz, sőt tizenöt fogásból állott. Mai ember nem szereti a gyomrát megterhelni és az asztalnál órákig való ülést se bírja. (Városi emberről beszélek, mert vidéken még szokásosak a végtelen, hajnalba nyúló evé-szetek és ivászatok.)"