Henri Perruchot: Renoir élete

"Gleyre-nek és Signolnak alighanem igaza volt, amikor fegyelmezetlennek mondták Renoirt - hiszen olyan fegyelmezetlenség is van, amely erősebb, mint a lázadás: azoké az embereké, akik olyannyira szabadok, hogy alig veszik észre a konvenciókat és megkötöttségeket, egyszerűen fittyet hánynak nekik. Renoir semmiben sem biztos; maga akar kikísérletezni mindent. Ez az oka szeszélyes módszerének. De ami változandóságnak tűnik fel, valójában nem egyéb, mint teljes függetlenségének megnyilatkozása: olyan utakat keres, amelyek kielégítik. Számára nem léteznek abszolút törvények, a plein-airből és az eleven színekből éppoly kevéssé akar szabályt faragni, mint bármilyen más esztétikából.
Művei épp ezért tájékozódásának sokoldalúságáról és a hatások változatosságáról tanúskodnak. A fontainebleau-i erdőben nyaraló Lancauxék megrendelik nála kislányuk, Romaine arcképét. A portrén10 könnyű észrevenni Corot hatását. De ennél a hatásnál is nyilvánvalóbb a képen, hogy milyen gyönyörűséggel rögzítette a fiatal művész a tágra nyílt szemű gyermeket.
Az arcképmegrendelés a legjobbkor jött. Renoir megtakarított pénze fogytán, jövedelme alig van. Különféle módokon iparkodik hasznosítani tehetségét: vásári képeket mázol, ha megrendelést kap, tányérokat fest a rue Paradis-Poissonniére-i kereskedőknek, olykor visszatér a sztórfestéshez is. Hogy csökkentse kiadásait, maga próbál festéket készíteni; az eredmény azonban nem elégíti ki. Szívből sajnálja, hogy manapság voltaképp senki sem tanítja a festészet mesterségét úgy, mint az egykori mesterek. A szakmai recepteket hasznosabbaknak tartja az elméleteknél.
Az akadályok, amelyeket le kell küzdenie, a létbizonytalanság mit sem változtat külső magatartásán. Nevet, tréfálkozik, mintha az égvilágon semmi gondja sem volna. Renoir ugyanis azoknak az embereknek a fajtájához tartozik, akikkel persze nem történik kevesebb kínos dolog, mint bárki mással, de akik viszolyognak tetszelegni gondjaikkal. Nem szeret panaszkodni, és nem szereti, ha sajnálják. Gyűlöli a színpadiasságot, a fellengzősséget. Nem hiszi - mint Gleyre -, hogy a festés szent feladat. Szabadon döntötte el, hogy festő lesz, mert ehhez volt kedve; nem játssza meg a mártírt, nem hiszi, hogy az emberiség bármivel is tartoznék neki. Barátai azonban tisztában vannak vele, mit rejtenek ezek a mosolyok és tréfák, iparkodnak is segíteni rajta. Diaz, amikor értesül a helyzetről, szokásos nagylelkűségével nyomban szól vászon- és festékkereskedőjének, s a maga számlájára hitelt nyit a fiatalembernek."