Howard Carter-A.C. Mace: Tut-Ankh-Amen sírja-1924.

"Azt hiszem, hogy mindenki, aki ásatással foglalkozik, bevallhatja, hogy különös, csaknem kényelmetlen érzés fogja el az embert, ha egy kamrába betör, melyet jámbor kezek annyi évszázaddal ezelőtt lezártak és lepecsételtek. Ilyenkor az idő, mint az életnek egyik tényezője, elvesztette jelentőségét. Háromezer, talán négyezer év mult el, amióta emberi láb utoljára lépett arra a talajra, amelyen állasz és mégis, mikor észreveszed körülötted az élő élet jeleit-a félig telt vakolatos edényt, a kormos lámpát, az ujjlenyomatot a frissen festett felületen, a küszöbre ejtett búcsúzó koszorút-úgy érzed, mintha mindez tegnap történt volna. A levegő, amelyet beszívsz, századokon keresztül változatlan maradt s ugyanaz, mint amelyet a múmia utolsó gyászkísérete szívott be. Az ilyen apró, intim részletek megsemmisítik az időt s te úgy érzed, mintha betolakodó volnál. Talán ez az első, rajtunk uralkodó érzés, de gyorsan mások jönnek nyomába: a felfedezés öröme, a felcsigázott várakozás láza, a kíváncsiságból eredő alig fékezhető vágy, hogy törjük le a pecsétet s nyissuk fel a ládikákat, az a gondolat-a kutató legtisztább öröme-hogy új lappal fogjuk gazdagítani a történelmet vagy valami tudományos problémát oldunk meg s-mért ne vallanám meg-a kincskereső feszült várakozása. Vajjon valóban akkor cikkáztak át ezek a gondolatok agyamon vagy csak azóta találtam ki? Nem tudom. A felfedezés, hogy emlékezetem üressé lett, iratta le velem ezeket a sorokat, nem pedig a puszta vágy drámai befejezés után. Az bizonyos, hogy az ásatások eddigi történetében sohasem tárult a kutató elé olyan látvány, mint amilyet a mi lámpánk tárt elénk."