Illésfalvi Péter; Szabó Péter- Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján

"A visszaadott székelyföldi, észak-erdélyi és partiumi területekre történő bevonulás mámoros pillanatai hamar tovatűntek. Ezután igen pénz- és anyagigényes, fáradságos szervező- és építőmunka következett: a mintegy 43 ezer km2-nyi régi-új országrészt a honvédelmi szempontok szerint is be kellett illeszteni Magyarország vérkeringésébe. Egyebek között meg kellett szervezni a határvédelmet, a katonai közigazgatást, ki kellett alakítani az új békehelyőrségeket. A véglegesen Erdélybe települő alakulatoknak területet és épületeket kellett biztosítani, továbbá fenn kellett tartani a csapatok utánpótlását, fel kellett készülni a székely újoncok fogadására, meg kellett oldani a román haderőben már szolgálatot teljesített, de a Honvédségbe is behívandó új magyar állampolgárok átképzését, valamint a fegyveres erőkön belül is kezelni kellett a román-magyar nemzetiségi ellentéteket, s a feladatokat még hosszan sorolhatnánk.
Az 1940. szeptember 13-át követő időszakban az első és legfontosabb tennivaló az ideiglenes határvédelem megszilárdítása volt. Ahhoz azonban, hogy megérthessük az ideiglenes határvédelmi intézkedéseket, valamint a későbbi állandó katonai berendezkedést, s végül az 1944. augusztus végétől Erdély területén lefolyt harcokat, rövid pillantást kell vetnünk a térképre. Közelebbről is meg kell vizsgálnunk, hogy egészen pontosan miként is futott az új határvonal - amelyet egyébiránt mindkét fél ideiglenesnek tekintett, s ezért következetesen demarkációs vonalnak nevezett -, illetve ez miféle katonaföldrajzi sajátossággal rendelkező vidékeket ölelt körül.
A második bécsi döntés nyomán átszerkesztett térkép szerinti új magyar-román határ Kötegyánnál hegyesszögben ágazott ki a trianoni határból. A Nagyszalonta - Nagyvárad vonal mentén Váradles községig északkeleti irányba tartott, majd lassan kelet felé fordult. A határ innen egészen Kolozs déli részéig a Nagyvárad - Kolozsvár közötti út és vasút általános vonala, illetve annak képzeletbeli meghosz-szabbítása mentén, attól 5-15 km-re nyugatra vezetett. Itt újra északkelet felé fordult, s a Magyarszovát - Vajdakamarás - Magyarpete vonalon érte el Vasasszentgotthárdot. Itt a kurzus ismét keletire váltott, de csak mintegy 20 km-en át: Melegföldvártól, Budatelkétől délre húzódva jutott el Mezőkecsed térségébe, ahonnan mintegy 90 fokos törést követően Mezőörményesen és Mezőszentmártonon át Mezőrücsig csaknem dél felé haladt. Az így képződött beszögellést a népnyelv tréfásan „Göring-könyöknek", „Göring-zsáknak", vagy „Ribbentrop-sapkának" nevezte. A stratégiai fontosságú nagysármási földgázmezők így a német részről megbízhatóbb szövetségesnek ítélt Románia birtokában maradtak. A határvonal ezt követően Mezőrücstől a Nyárádtő - Balavásár - Székelykeresztúr vonalon Székelyzsomborig délkeleti irányban futott, majd ezen utóbbi településtől nem messze ismét majdnem délnek fordult, s Bölönig az Olt folyó mentén húzódott. Bölöntől a Baróti-hegység déli dombjai közt Élőpataknak tartott, mely községnél kelet felé kanyarodva, s az Illyefalva - Kökös -Bikfalva - Nagypatak - Zágon tengely mentén továbbhaladva Komandótól keletre, a Lakóca 1777 méteres csúcsának térségében érte el a régi ezeréves határt. Utolsó szakasza a Kupán-patak völgyében északra, Sósmezőtől pedig lassan északnyugat felé vezetve több száz km után az 1655 méteres Asztag-havasnál jutott el a kárpátaljai Feketehavasok területére. Ezáltal a Kárpátalja 1939. márciusi visszavételekor „képződött", s Fertősalmás - Nevetlenfalu - Csarnatő - Técsö - Taracköz - Aknaszlatina - Komlós -Pop Iván 1940-es magassági pont - Asztag-havas 1655-ös magassági pont vonalában megrajzolt magyar-román határszakasz megszűnt."