John Fowles: A francia hadnagy szeretője

"Ehelyett epeszín ólomzöldek voltak - s a személyzet nem tudhatta (de legyünk őszinték, az emeleten lakó zsarnok sem), hogy ugyanakkor arzénban is rendkívül dúsak. Talán jobb is, hogy a helyiség nyirkos volt, s hogy a szörnyeteg annyi füstöt és zsírt választott ki magából, így a halálos por legalább nem szállt fel a levegőbe.
Ezen alvilági birodalom parancsnoka Mrs. Fairley volt, egy sovány, apró teremtés, aki folyton feketébe öltözött, de nem annyira özvegysége, mint inkább lelkivilága okán. Búskomorságát talán az alacsonyabb rendű élőlények ama végtelen zuhatagának köszönhette, amely konyháján átbucskázott. Komornyikok, inasok, kertészek, lovászok, szoba- és cselédlányok - miután némi ízelítőt kaptak Mrs. Poulteney kívánalmaiból és módszereiből -fejvesztve menekültek. Méltatlan és gyáva dolog, meglehet. De ha az embernek hatkor kell kelnie, fél héttől tizenegyig, majd fél tizenkettőtől fél ötig, azután öttől tízig dolgoznia kell, ráadásul mindennap, száz órát egy héten, nem sok méltóságra és bátorságra futja az erejéből.
A cseléd érzelmek legendás summázata az utolsó előtti negyedik komornyik nevéhez fűződik, aki így szólt Mrs. Poulteneyhez: „Asszonyom, inkább a szegényház, mint hogy még egy hetet ez alatt a fedél alatt töltsék." Voltak, akik kétségbe vonták, hogy valaki e szavakkal merészelt volna fordulni a félelmetes hölgyhöz. De azt mindenki pontosan tudta, hogy mit akartak kifejezni, amikor a komornyik lejött a holmijával, és nekik is elismételte őket."