John Galsworthy: A Forsyte-saga I-II.

Ugyan ki dicsekedhetett olyasmivel, ami szebb volt, mint a mély színekkel árnyalt asztal, rajta a puha szirmú, villogó rózsákkal, rubintos poharakkal, az elhüvölő ezüstkészlettel; és dicsekedhetett szebbel annál az asszonynál, aki az asztalánál ült? A hála erényét nem sokra becsülték a Forsyte-ok, nem is igen gyakorolták, ahhoz túl nagy volt a versengő kedvük és túl s a józan eszük, alkalmuk is aligha volt rá; Soamesban most is csak egy már-már fájdalommá torzult keserűség tolult fel, hogy tulajdonát, az asszonyt, nem úgy birtokolja, mint ahogyan erre joga volna, s nem nyújthatja ki kezét utána, mint a rózsák után, nem tépdesheti le szirmait, s nem szívhatja magába szívének legrejtettebb titkait. Minden más tulajdona, amit csak összegyűjtött, valami titkos és bensőséges érzelemmel melegítette: az ezüstjei, a képei, a háza, a befektetései. Csak a feleségétől nem kapott semmit. Itt, a házában, láthatatlan írás éktelenkedett minden falom. Üzleti mérlegeléshez szokott egyénisége dühösen tiltakozott az ellen a sejtelmes figyelmeztetés ellen, hogy az asszony nem neki való. Feleségül vette ezt a nőt, meghódította, magáévá tette, ezek után úgy találta, hogy a legalapvetőbb törvénynek, a birtoklás törvényének mond ellent az, hogy nem futja többre az erejéből, mint hogy az asszony teste az övé - ha ugyan az övé, amiben most már szintén kételkedni kezdett. Persze ha azt kérdezték volna, vajon az asszony lelkét is birtokába kívánja-e venni, a kérdést nevetségesnek s egyszersmind érzelgősnek találta volna. De igazában ezt kívánta, s az írás a falon azt mondta: ez sose fog megtörténni. Irene csendes volt mindig, tartózkodó, kedvesen idegen; mintha csak attól félt volna, hogy lehet olyan szava, mozdulata, titkos intése, amely Soamesszal talán azt hiteti el, hogy kedveli őt. A férfi azt kérdezte magától: így marad ez mindig? Mint nemzedéke legtöbb regényolvasójáét (és Soames is borzasztóan szeretett regényeket olvasni), a férfi világnézetét is erősen kiszínezte az irodalom, és azzal a meggyőződéssel itatta át hogy minden csak idő kérdése. Végül is a férj mindig elnyer felesége hajlandóságát. Még azokban a könyvekben is, amelye tragikusan végződtek - és Soames nem volt valami nagy híve az efféle írásoknak -, a feleség mindig a megbánás keserű szavaival az ajkán halt meg, vagy ha a férj halt meg - milyen idétlen gondolat! -, az asszony a lelkifurdalás gyötrelmeit szenvedve vetette magát tetemére. Gyakran vitte Irene-t színházba, s ilyenkor ösztönösen azokat a modern társadalmi drámákat választotta ki megtekintésre, amelyek a kor házassági problémáival foglalkoztak, s amelyek - szerencsére - oly mélyrehatóan különböztek a valóságos életben adódó házassági problémáktól. Úgy találta, hogy ezek is ugyan­ úgy végződnek, mint a regények, még akkor is, ha egy szerető is belejátszott a cselekvénybe Amíg a darabot nézte, Soames gyakran rokonszenvezett a szeretővel, de mielőtt hazatért volna, még ott a kocsiban, Irene mellett ülve belátta, hogy ez így nincsen rendjén, és örült annak, hogy a darab úgy ért véget, ahogyan véget ért. Éppen akkor kezdett divatba jönni a férjeknek egy bizonyos fajtája, az erős, kissé durva, de alapjában józan férfi, akinek a darab végén kirívó sikerei voltak. Ezzel a figurával Soames igazában nem rokonszenvezett, és ha nem vette volna figyelembe a saját helyzetét, nyíltan is kifejezte volna idegenkedését tőle.