Karafiáth Orsolya: A Maffia-Klub

"Hogy pontosan tudjon ábrázolni. Hogy életre keljen a kép... Szerettem ezeket a délutánokat. Heverésztünk a nappaliban, miközben meséltem. Lajos diktafonra vette az egészet, állítólag mindegyik felvételt ronggyá hallgatta. Elhoztam a szalagokat, nem valami érdekes mesék, majd tekerj bele nyugodtan. Egyik nap rákérdeztem, nem kellene-e modellt ülnöm véletlenül. Azt felelte, semmiképp se, nem akarja, hogy ez a Béla vagy ki meztelenül lásson, de ha akarok, neki befekhetek az elképzelt pózba, akkor plasztikusabban tudná elmesélni a festőnek, milyen is vagyok. Emlékszem, nagyon zavarba jöttem. Bementeni a másik szobába, gondosan becsuktam az ajtót, és meztelenre vetkőztem. Aztán a bugyimat visszavettem. Mókás, aranyszínű bugyi volt rajram, nem valami szén darab, nem is készültem vétkezésre. Ráadásul egy kicsit nagyobb tisztasági betétet raktam bele reggel, mert bármikor megjöhetett, kilátszott a vékonyka anyag alól a széle. Aztán a melltartót is vissza akartam venni, de meggondoltam magam. Kiszóltam Lajosnak, hogy adjon azokból a fehér indiai leplekből egyet, amik a textiles ládán vannak. Az ajtórésen becsúsztatta az egyik áttetsző anyagot. Magam köré csavartam, és kiléptem a nappaliba. Lajos megbámult ugyan, de nem mohón, nem éhesen. Mondta, feküdjek a kanapéra. Felfeküdtem. Eligazgatta rajtam a leplet. Akkor éreztem meg először tisztán az illatát. Addig mindig társult hozzá valami kórházszag, valami kissé kellemetlen, a Maffián meg ugye nem szagolgattam. De akkor, ahogy fölém hajolt... Egész egyszerűen megkívántam. Azt akarum, hogy feküdjön rám."