Kuncz Aladár: Felleg a város felett

"A benszülöttek egymást hajdan csak fejedelmüknek kijáró titulussal tisztelik meg s minden idegenre megvetéssel néznek. Eladták kastélyukat, ménesüket. Drága ékszereiket elzálogosították, földjük kicsúszott lábuk alól. Ők, mintha mindezt nem is tudnák. Garasos fizetés mellett egész nap íróasztal előtt gömyedeznek, de lovaglóruhát viselnek, kis nádpálcájukkal büszkén suhintanak a levegőbe. Ha beszélni hallod, mulatni látod őket, többezer holdas földesúrnak gondolnád mindegyiket. És csak ha közelebbről tekintesz életükbe, akkor jössz rá, hogy ez csupán vérükbe ivódott hagyomány, hiú önáltatás — szóval fellegvárasdi. Felértek a tetőre, amely körül a régi fakorlátnak már csak itt-ott maradozott némi nyoma. Lábuk előtt a völgyben nyúlt el a város. Az egykori bástyafalakból még látható volt egy-egy darab. Mohával, burjánnal benőtt törmelékek, amelyek az új házak büszkén csillogó tetői között árva komolysággal emelkedtek ki.

A régi védelemből sértetlenül csak az Ó-Torony maradt meg. A város végén állt, ormózott fejét titokzatos fölénnyel emelte a város fölé. Balra tőle nagyobb tér terült el. Régen táborozók, ma a vásárok sátra rajta. Az Ó-Torony állandó, öröklött gyanakvással határozottan kelet felé látszott fordulni. Tetején tűzoltó körözött, néha megállt és szeme fölé emelt kézzel a messzeségbe nézett. Sisakján barnán csillogott meg a lenyugvó napnak fénye. Az új városrészek már hosszú ideje túltörtek a régi falakon. Távolabb az ég felé sűrűn meredeztek gyárkémények és bőven öntötték magukból a fekete füstöt.

De ahogy az esti szürkület mindinkább hatalmába kerítette a várost, az István-templom karcsú telt ezüstös fénnyel s az árnybaborult vidék felett már csak ő maga élt. A gyárkémények, az új, sablonosan épült házak egymásután tűntek el a homályban. A város megkisebbedett, központját megint a régi templomtorony foglalta el úgy, mint századokkal azelőtt. A falromok is, mintha lerázták volna magukról bojtorján-köntösüket, ilyenkor kivilágoltak a homályból s régi gyűrűjük vonala megelevenedett. A felbukkanó hold ezüstszálakat font az ég sötétkék bársonyába. Köröskörül minden mélységesen hallgatott. Jött a holdvilágos este s a régi várost elővarázsolta az újból.

Tamás élvezettel merült el a szép képben. Várnay megmutatta neki a nevezetesebb épületeket. A klinikák sárga épületei elvesztek a fák sűrű lombkoronái között. A kéttornyú piarista templom az iskolai épületek tetőtengerén úszott. Az új színház félkörben végződő homlokzatáról fehér galambok repültek fel. A kaszárnya magas, horpadt tetejét a kiütköző cserépfoltozások miatt szégyenkezve mutatta. Mellette emelkedett a Tanítók Háza, amely olyan piros volt, mint egy állat, amelyről a bőrt most nyúzták le. A reáliskola épülete alig látszott. Homlokzata egy kis utcára nézett, udvarán túl volt az Ó-Torony, azután látszott az országút, amelynek kanyarulatai, mint, ezüst pataknak meg-megcsillanó foszlányai elvesztek a messzi hegyekben.

A látóhatárt körös-körül nagy, erdővel borított hegyek zárták el. Az esti szellő fenyőfák illatát hozta magával.

— Nézd az öreg Kápolnay Farkast! Mintha csak a város lelkét személyesítené meg — szólt Várnay Tamásnak, amint a kilátó felé tartottak. — Hályogja miatt szegény nem lát egyebet alaktalan szürkeségnél s mégis esténként mindig itt áll a Kilátónál, úgy tesz, mintha látna és gyönyörködnék."