Lev Tolsztoj: Anna Karenina I-II.

"Pedig az ösztöneim értelme bennem, magamban olyan világos, hogy állandóan szerintük élek, s csodálkoztam és megörültem, amikor a paraszt kiejtette előttem: Istennek, a lelkemnek élni.
Nem fedeztem föl semmit. Csak azt tudtam meg, amit tudok. Megértettem az erőt, amely nemcsak a múltban adta az életemet, de most is adja. Megszabadítottam magam a csalástól, megismertem a gazdát.
S rövidre fogva elismételte magában utolsó két éve egész gondolatmenetét, amelynek a megindítója a halál világos, nyilvánvaló gondolata volt, szeretett, reménytelenül beteg bátyja láttán.
Akkor értette meg először világosan, hogy egy ember előtt, őelőtte sincs más, csak szenvedés, halál és örök feledés, s akkor döntötte el, hogy így nem lehet élni: vagy meg kell magyarázni az életét úgy, hogy valami ördög gonosz gúnyjának ne képzelhesse, vagy agyonlőnie magát.
De nem tette sem ezt, sem mást, hanem tovább élt, elmélkedett és érzett, sőt éppen ebben az időben megnősült, sok öröme volt, s amikor élete értelmén nem töprengett, boldog is volt.
Mit jelentett ez? Azt, hogy helyesen élt, de rosszul gondolkozott.
Azok szerint a lelki igazságok szerint élt (anélkül, hogy tudta volna), amelyeket az anyatejjel szívott be; de úgy gondolkozott, hogy nemcsak nem ismerte el ezeket az igazságokat, de gondosan kerülte is.
Most már világos volt, hogy csak annak a hitnek a jóvoltából tudott élni, amelyben fölnevelték.
„Mi lettem volna, s hogy éltem volna le az életemet, ha nem volna meg bennem ez a hit, s nem tudnám, hogy Istenért s nem a magam szükségletéért kell élnem? Raboltam, hazudtam, gyilkoltam volna. Abból, ami életem legnagyobb öröme, semmi sem létezne számomra."