Lion Feuchtwanger: Goya

"Don Miguel állt és hallgatott. A műértő, aki hozzászokott, hogy a képeket jól megfontolt elméleteihez mérje, megfeledkezett alapelveiről. A nő a vásznon az a Lucia volt, akit ismert, és ugyanakkor egy zavarbaejtően más nő is. Megint csak elveivel ellenkezve, ránézett a hús-vér Luciára, és csak nagy nehezen tudta elrejteni megdöbbenését.
Akkor, évekkel azelőtt, amikor elvette, Lucia cnaja volt, a nép [anya, heves és kiszámíthatatlan, és az, hogy feleségül veszi, nagy elhatározás volt, gyors, merész és veszedelmes elhatározás. De ösztön, tapasztalat és a klasszikusok tanulmányozása megtanította don Miguelt, hogy aki nem tud elszántanmegragadni, az gyakran megy el üres kézzel, .s hogy az istenek a halandónak csak egyszer nyújtanak nagy lehetőséget. Gyors cselekedetét nem is bánta meg soha. Ma is éppúgy szerette és kívánta szép feleségét, mint az első napon. Egyébként Lucia a kétes csibészlányból azzá a mutatós senora Bermúdezzé alakult át, akit úgy irigyeltek tőle. Társaságbeli hölgy volt, kívánatos és mutatós úgy is, ahogy most a vászonról nézett rá, de fitt mégis volt körülötte valamilyen megfoghatatlan, ezüstös csillámlás, és dón Miguel egyszerre tudatára ébredt: az a Lucia, akiről azt hitte, hogy ezekben az években a végsőkig kiismerte, még ma is éppen olyan izgatóan és idegenül, olyan fenyegető kiszámíthatatlansággal áll előtte, mint az első napon - még ma is maja.
Goya derűs elégtétellel figyelte az elképedést barátjának egyébként olyan fegyelmezett arcán. Ja, kedves Miguelem, a te monsieur Dávidod módszere helyes; a világos vonal helyes valami, és a világos dolgokat világosan vissza is tudja adni. Csakhogy hiába, a világ nem világos, és az emberek sem világosak benne. "