M. Kiss Csaba - Kásás Tamás: Kása

"Ott, a medencében meg a kispadon minden társam és ellenfelem tisztában volt vele, hogy ez az utolsó esélyünk. Tudta az athéni lelátókon várakozó csendbe dermedt sok száz szurkolónk, köztük apám. Tudta otthon anyám az öt macskájával, ölében a kutyával. Tudta a tévé előtt ülő többmilliónyi magyar, hogy ha ez kimarad, vége az álmoknak. Én is tudtam. Azt is, ha kihagyom, nincs olyan erős zuhany a világon, ami lemosná rólam a szégyent, hogy miattam buktuk el az olimpiai döntőt. Ha kihagyom, az teher lesz egész életemre. Feldolgozhatatlan, elviselhetetlen, megemészthetetlen teher.
Odaálltam. Annyit döntöttem el, hogy nem fogom laposan lőni. Pólós alapvetés, hogy kiélezett helyzetben csak a beszari játékos lő laposan. Én meg sosem vbltam az. A kapus jobb válla fölé céloztam. Kirobbant a kezemből a labda. Megküldtem, ahogy csak bírtam. Beleadtam apait-anyait.
Mégis úgy éreztem, a labda csak vánszorog. Lassabban, mint a tévés visszajátszásokon, így éreztem, mert az agyam gyorsabban szárnyalt a lövésemnél is. Lepergett előttem az egész életem, és visszaérkezve a jelenbe kívülről láttam az alig haladó labda útját követő fejemet, és tudtam, ez most fordulópont az életemben: most dől el, hogy mennyország vagy pokol vár-e rám a hátralévő évtizedeimben. Csak derülne már ki! Csapódjon már be végre! Hát meddig repül még? Nem értem ezt a teknőstempót. Hunyadi ágyúi sem lőhettek ennél erősebben a nándorfehérvári falakat. Mi ez a vánszorgás? Aztán bement. Védhetetlenül."