Márai Sándor: Szindbád hazamegy

"Milyen ünnepélyes csengése volt ennek a szónak!
A régi Magyarországon az ebéd jelentette a köznapi élet ünnepi óráját. Az ebéd volt az a pillanat, mikor az élet gondjai és reménytelenségei közepette a magyar ember egy pillanatra magába szállott, lelki szemeit elfordította a gondok fekete tájaitól, s úgy ült le a fehér kendővel megterített asztalhoz, mintha valamilyen ősi pogány szertartásnak áldozna most. Nem volt véletlen az sem, hogy szép régi szokás szerint a magyar ebéd előtt keresztet vetett, a családfő összefonta kezeit, s amíg a háznép illedelmesen várakozott, rövid imát mormolt, s csak aztán merítette meg kanalát a levesben. Igen, az ebéd ünnep volt, háromfelvonásos áhítatos színjátéka az életnek, a leves, a hús és a tészta oly vaskövetkezetességgel követték egymást a magyar asztalon, mintha divat, újkori felfogások, az étkezés szokásainak korszerű változása soha nem tudná felborítani a magyar ebédezőasztalok házirendjét. Szindbád is úgy vélekedett, hogy a nap igazi étkezése az ebéd, minden más csak ráadás és falánkság. Ebédnél érezte az ember igazán, hogy itthon van az áldott hazában, az asztal a legszegényebb ember számára is megterül valahogyan e csodálatos országban, ahol mindennek más, igazibb, emberhez méltóbb íze van, mint bárhol a világon. Csak ebéd közben békült meg önmagával és sorsával valamennyire a magyar. Mintha egyetlen nagy család lenne a nemzet, melynek tagjai ebédidőre félretesznek bút, haragot és gyűlölködést, úgy áradt el a déli harangszó szavára a gyomrokban és szívekben valamilyen szelídebb érzés mindenütt, amerre magyarok éltek. Olyan mozdulatokkal ült le az ebédlőasztalhoz minden magyar, mintha valamilyen ősi rítus gyakorlatának kiviteléhez kezdene most, mintha táltos lenne s szóval, igével, kézzel és szájjal pogány áldozásba kezdene. Szindbád fölényesen és gyakorlottan, ahogyan csak az tud étrendet olvasni, aki egy hosszú életen át mindent megízlelt már, amit pesti és vidéki vendéglőkben kotyvasztottad, rotyogtattak, sütöttek és főztek a vastepsikben és zománcos kondérokban, végigfutotta az étlapot, s ízektől, emlékektől és gyomorsavtól elvásott szájában kellemesen összefutott a nyál, noha nem volt éhes, mert a hajósnak csak szíve mélyén volt fontos az étel, gyomra már ritkán követelt valamilyen különös falatot. De az étrend műszavainak olvasása jó érzésekkel töltötte el a hajós emlékektől terhes eszméletét. Mindenekelőtt a levesek sorrendjét vizsgálta meg, oly aggályosán, mint a British Museum egyik szakértője egy régi egyiptomi írástekercset."