Mercier Biboros malinesi érsek: Papjaimhoz

"Önök, mondjuk, péntek este, haza térnek plébániájukba. Képzeljék el, hogy szombat délután, mikor híveiket szokás szerint gyóntatni akarják, hirtelen ágyban fekvő beteggé lesznek. Az orvos ott áll ágyuk előtt. Kéretik gyóntatójukat, egyik szomszédos plébánia papját és az oda siet. Biztatatóan értesíti önöket, hogy az orvos még reménykedik fölépülésükben, de esetleges komplikációk kétségessé tehetik és hogy nagyon okosan cselekszenek, ha megteszik a végső intézkedéseket.
Elkészítik végrendeletüket. E tekintetben tehát nyugodtak, környezetüket biztosították.
Meggyónnak utoljára, maguk kérik a szent Utra-valót és az utolsó kenetet, néhány rokonuk, jó-barát, jámborabb hívő segédkezik nagy megindulással a kegyeletes szertartás alatt; elmennek a templomba, a szentségház előtt térdre borulva kérlelik Istent, hogy tartsa meg számukra testvérüket, barátjukat, lelkipásztorukat.
Közben óhajtják, hogy egyedül lehessenek, szükségük van egy kis összeszedettségre. Észreveszik az ürességet, mely körülöttük elterül s benne előre érzik a sír tátongó üregét.
A körülük levő bútorzat nem lesz többé az önöké. Voltak egyes dolgok, melyekhez ragaszkodtak, könyveik, egy kép, egy feszület, családi emlékek: nem lesznek többé az önöké; el kell hagyniok a házat, melyben laknak. A templom, mely büszkeségük volt, hol évek hosszú során át napjaik legszebb óráit töltötték el, hol oktatták a kicsinyeket, hol prédikáltak a nagyoknak, hol gyóntattak, kereszteltek, hová annyiszor mentek, hogy a mi Urunk Jézus szent szive előtt kiöntsék fájdalmaikat, kitöröljék hibáiknak emlékét is, meg a lelkek gondozása közben tapasztalt keserűségeket, most már ez a templom is idegennek tűnik fel önök előtt; valószínűleg már csak koporsóban fognak oda belépni.
És míg e sötét gondolatok nyomasztják lelkűket, testüket a láz egyre jobban leveri, lélekzetük mind rövidebb és szaggatottabb lesz. A jó nővér, ki önöket őrzi, látja, itt az ideje, hogy kezükbe adja a szentelt gyertyát, a pap pedig elkezdi a haldoklók könyörgéseíft És íme, arcuk elváltozik, tekintetük megmerevül, a mozgás, nyelés és lélekzés középpontjai egymásután fölmondják a szolgálatot; még egy pillanat és már egyetlen szervük sem teljesíti többé feladatát s akkor hirtelen megtörténik a végső szakadás, a lélek, mely a testet éltette, erőszakkal elszakítva tőle, egyedül találja magát, egészen egyedül Isten színe előtt. Íme, a halál!"