Mikszáth Kálmán: Mikor a mécses már csak pislog

"Ez már sok volt idegzetének. A billiárdteremben, szemben az ajtóval, megpillantá a falon életnagyságban Jahodovskyt. Ő volt. Jahodovska volt. Szakasztott abban a fehérvirágos, cimetszinü batisztruhában, melyben múlt vasárnap látta, az a csipkés nyakkendő a gránát tűvel leszorítva, a kackiás főkötő a fején, éppen ahogy vasárnap volt. Lehetetlen és mégis úgy van. Látja és akármit csinál, látja. Pedig bizonyos, hogy nincs ott, hogy csak beteg agya varázsolja elé, világos tehát, hogy meg van tébolyodva. Szemei megüvegesedtek, halántéka lüktetett s egyszerre csak kezdett a Jahodovsky körüle forogni őrült sebességgel úgy, hogy húsz Jahodovskát látott egyszerre. Behunyván káprázó szemeit, a major domus felé nyújtá reszkető kezét, mohón, mint a vízbe fúló.

— Rosszul vagyok, szédülök. Kérem vezessen ki a szabadba... levegőre.

A major domus úgyszólván vonszolta egy oldalajtón a parknak abba a részébe, hol a tó volt. Két ős platán állt a kijáratnál egymás mellett összeboruló lombokkal; hűs árnyékot vetettek az alattuk levő fonott székre, melyen egy angora macska ült.

— Üljön le ide — mondá a major domus és elkergette a macskát. — Én majd elszaladok egy pohár borért.

Druzsba úr lankadtan roskadt a székbe. Egyedül maradt. Azaz a macska se ment el, leguggolt egy verbena bokor mellé és nézte Druzsbát. Idegei már ezt se tűrték, lassan-lassan magához tért, de hogy a macska ránéz, tűrhetlenül nehezedett  kedélyére. Bár az okosabb alkalmasint a macska volt, ebben az esetben mégis Druzsba úr engedett, felkelt s odább támolygott, abban a hitben, hogy a közelben másik padot talál; vagy tíz lépést ment előre s kitárult előtte a tó, mint egy nagy ezüst karika. Jobbról a versaillesi park mintájára szépen nyesett magas gyertyán-falak fedték el a kilátást, balról érdekes faóriások mintegy apró csoportokra oszolva szépíték a pázsitos területet."