Milan Kundera: Nevetséges szerelmek

"A talaj alaposan megingott a lábam alatt. A kegyvesztettség légkörét, amelyről a professzor tájékoztatott, már magam is érezni kezdtem a főiskolán. Egyelőre ugyan senki sem idézett be semmiféle beszélgetésre, de itt-ott megütötte a fülemet egy-egy célzás, és időnként Marié asz-szony is együtt érzőén elárult valamit abból, amit az irodájában kávézó és a nyelvükre nem vigyázó pedagógusoktól hallott. Megtudtam, hogy néhány nap múlva összeül a pályázati bizottság, amely most azon igyekszik, hogy minden elképzelhető forrásból összegyűjtse a kádervéleményeket; magam előtt láttam a tagjait, amint á lakóbizottság jelentését olvassák; én csak annyit tudtam róla, hogy titkos, és hogy nem fűzhetek hozzá semmi megjegyzést.
Vannak az életben pillanatok, amikor az embernek engednie kell. Amikor fel kell adnia a kevésbé fontos hadállásokat, hogy megmentse a fontosabbakat. Úgy éreztem, hogy az utolsó és legfontosabb hadállásom a szerelem. Igen, azokban a mozgalmas napokban hirtelen tudatára ébredtem, hogy szeretem a kis varrónőmet, és ragaszkodom hozzá.
Aznap a múzeum előtt találkoztam vele. Nem, nem otthon. Mert lehetett-e még otthonnak nevezni az otthonomat? Hát otthon egy üvegfalú helyiség? Egy helyiség, amelyre látcsövek szegeződnek? Egy helyiség, ahol szerelmesünket óvatosabban kell rejtegetnünk, mint a csempészárut?
Az otthon nem volt otthon többé. Úgy éreztük magunkat benne, mint valaki, aki idegen területre tört be, és bármely percben tetten érhetik; idegesítettek bennünket a lépcsőházban dobogó léptek, folyton vártuk, hogy valaki bekopogtat az ajtón, és nem tágít majd. Klára megint naponta hazautazott Celákovicébe, és elidegenült lakásunkban már rövid időre se volt kedvünk összejönni. Ezért megkértem egy festő barátomat, hogy esténként adja kölcsön a műtermét. Aznap kaptam meg először a kulcsot."