Roger Martin Du Gard: A Thibault család I-III. 1978

"De Gise nem hagyta abba a kutatást. Ö volt az egyetlen, aki valami bizonyosat tudott. Nem beszélt többé semmiről; hallgatott, olyan önuralommal, aminőt tizenhét esztendős leánytól nem várt volna senki. De törhetetlenül elhatározta, hogy maga megy el Angliába, s bármibe kerüljön is, nyomára jut Jacques-nak. Szinte megvalósíthatatlan terv volt ez. Két esztendő alatt primitív őseinek ravasz és hallgatag kitartásával apránként lehetővé tette s minden részletében megszervezte az elutazását. Micsoda erőfeszítések árán! Visszaemlékezett minden állomásra. Türelmes ügyeskedésekkel húsz új gondolatot kellett elültetnie nagynénjének makacs agyvelejében. Mindenekelőtt elismertetni vele, hogy szegény leánynak, még ha jó családból való is, szüksége van valami kenyérkeresetre; azután meggyőzni arról, hogy unokahúgának, akárcsak neki, hivatása a gyermeknevelés; meggyőzni arról is, hogy minő nehézségeket okoz a mai konkurrencia, s hogy egy nevelőnőnek okvetlenül folyékonyán kell beszélni angolul. Azután ügyesen kapcsolatba kellett hozni az öreg kisasszonyt egy Maisons-Laffitte-ban élő nevelőnővel, aki éppen most fejezte be tanulmányait valami angol intézetben, amelyet apácák tartottak fenn London környékén. A jó szerencse úgy akarta, hogy Thibault, akit szintén megmozgattak, kedvező felvilágosításokat kapott az intézetről. Végre, ezernyi halogatás után, múlt tavasszal Mademoiselle de Waize beleegyezett az elválásba. Gise a nyarat már Angliában töltötte. De ez a négy hónap semmit sem váltott be a reményeiből; tisztességtelen detektívek áldozatául esett, s csak kellemetlenségei voltak. Most, most tud majd cselekedni, embereket megmozgatni. Eladott néhány ékszert, összeszedte megtakarított pénzét. Végre komoly ügynökségekkel lépett összeköttetésbe. Mindenekfölött pedig érdeklődést keltett regényes vállalkozása iránt a londoni Commisioner of Metropolitan Police leányában, aki ebédre hívta, mihelyt visszatér Londonba, és igen nagy segítségére lehet. Hogyne reménykedett volna? ..."