Budapest, 1966. Magyar Helikon, 322 oldal, megjelent: 992/1200, kiadói egészbőr-kötésben, jó állapotban.
"Octave-ot nem mindig éjszaka és nem mindig olyankor fogták el kétségbeesési rohamok, ha egyedül volt. Ilyenkor minden tettét végletes hevesség és gonoszság jellemezte, s ha csak egy szegény joghallgató lett volna, rokonok és pártfogók nélkül, kétségkívül bolondokházába csukják. De előkelő társadalmi helyzetében sem lett volna módja szert tenni arra az elegáns viselkedésre, mely sajátos jellemét némileg pallérozta, és még az udvari nemesség köreiben is egyedülállóan különleges lénnyé tette. Azt, hogy így megkülönbeztették, némiképp arckifejezésének köszönhette: erőteljes és lágy volt, nem pedig erőteljes és kemény, mint általában az olyan férfiaké, akiknek szépségén megakad a szem. Amellett természetszerűen megvolt benne az a nehéz képesség, hogy gondolatát, akármilyen volt is, mindig sértés vagy legalábbis fölösleges sértegetés nélkül tudja közölni, s hála a mindennapi életben tanúsított tökéletes mértéktartásának, az őrültség gondolatát sem vetette fel senki vele kapcsolatban. Nem egészen egy évvel ezelőtt egy fiatal lakáj, megrémülve földúlt arcától, úgy tett, mintha útját akarná állni, mikor egy este futva távozott anyja szalonjából. Octave dühtől tajtékozva fölkiáltott: - Ki vagy te, hogy szembe mersz szállni velem? Ha erős vagy, rajta, bizonyítsd be! Azzal derékon kapta a legényt, és kihajította az ablakon. A szerencsétlen egy borostyánrózsa-urnára esett: nem történt súlyosabb baja. Octave két hónapra valósággal szolgának szegődött a sebesült mellé, majd elhalmozta pénzzel, és naponta több órát is áldozott a tanítására. Az egész család azt kívánta, hogy a lakáj hallgasson a történtekről: ajándékokat adtak neki, s oly mértéktelenül elkényeztették, hogy a végén egészen elkanászosodott; kénytelenek voltak valami járadékot adni neki, és hazaküldeni a falujába."