Sven Hedin: Ázsia szívében I-II.

"Víz nélkül a Góbi sivatagban. A tavasz első jelei immár mutatkoztak és a szelek már nem voltak oly metszően hidegek. A hőmérséklet minimuma ugyan ritkán volt kevesebb -20 foknál, de hosszú telünk mégis vége felé közeledett. Mult év juliusa óta szüntelenül tartott. Február 11-ikén jelentéktelen hegyláncon keltünk át s másnap hihetetlenül kopár vidéken haladtunk előre. A távolban mindenfelé látunk egyes apró halmokat, de soká nem birjuk megállapítani, mely irányban ereszkedik a talaj. Vannak itt kanyargós patakmedrek is, de ezek szárazak, mint a tapló s gyakran úgy látszik, hogy évszázadok óta nem volt bennük víz. Mivel semmi reményünk nem lehetett, hogy erre felé vizet vagy havat találjunk, nyugat felé kanyarodtunk. A következő napokon délnyugat felé tartottunk, mindig Altimis-bulak irányában. Helyzetünk kritikus volt; jégkészletünk ugyan magunknak és a lovaknak több napra elegendő vizet biztosított, de tevéink egy csöpp vizet sem kaptak s minden igyekezetünk arra irányult, hogy ezeket a fáradhatatlan veteránokat minden áron megmentsük. Ezentúl a vad tevék nyomait a térképbe is berajzoltam, mivel azt hittem, hogy irányukból források és legelőhelyek fekvésére vonhatok következtetést. A nyomok többnyire éjszaknyugat vagy délkelet felé vezettek. Délkeleten az Asztin-joll kámis-steppéi terültek el, éjszaknyugaton pedig valószínüleg források vannak, melyeket azonban csak a tevék ismernek. Rendszerint gyalog mentem s csak ritkán pihentem a nyeregben. Ha arra került a sor, hogy a válságos helyzetből kiszabaduljak, nem volt maradásom a nyeregben. Tevéink változatlanúl nyugodtak és türelmesek; éjjel meg vannak kötözve, a sivatag nem nyújt nekik egyetlen fűszálat sem, de még van elegendő készletünk az árpából, melyet a mongoloktól vásároltunk."