Szelényi Károly: Magyarország - Képesalbum

"Aki ma pusztát látni jő, csikóst és délibábot, bégető juhnyájat, a pogány nomádság valamely hagyatékát, rezervátumszerűen meg is leli mindezt. A puszta ősi állatfajok génbankja, miközben a népviseletet csak jelmezként hordják. Ám amíg odaérünk e védett foltokra, múltunk élő múzeumaiba, az új magyar mezőgazdálkodást lehetetlen észre nem vennünk. Láthatni e gazdaság kétszektorúságát: az állami gazdaságok és a szövetkezetek hatalmas tábláin járó elektronizált gépsorokat, a takarmánykeverők, gabonasilók súlyos tornyait; s az egymáshoz simuló kiskertek, miniparcellák, a primőröket termő fóliasátrak sokaságát. Aki viszont parasztot keres, nemigen lel már igazit. A legtöbb vidéki ember vegyes családban él, ahonnan - mondjuk - a férfi az iparba jár, az asszony marad a földnél, a fiú szolgáltatni szegődik, a lány hivatalnok, így minden előny összegeződik a családban, amit a gazdaság egy-egy szektora adhat, amit a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt, különféle helyek és posztok nyújthatnak.
Észak felé haladva mesevidékre érünk. De kinek higgyünk? A varázslatos szavú Krúdy Gyulának, aki e század első harmadában regényeinek, elbeszéléseinek oly nagy részét szentelte e táj ködlovagjainak? Jöttem át éjszaka a Nyírségen nemegyszer, és megtanultam, hogy Krúdy ködlovagjai nem álomfigurák. Ahogyan itt a gőzölgő talajból a hajnali ködpamacsok fölgomolyognak, úszkálnak embermagasan az utak fölött, boszorkány-és tündérvilágot rajzolnak elénk. Vízimalmok, ősi templomok paraszti falfestései, totem-fejfás temetőkertek - és a terméketlen homokot megkötő almafa? S köztük, fölöttük elsuhanó asszonyságok, leányasszonyok, gáláns lovagok, kódorgó garabonciások; könnyed szerelmek, viszonyok, és vad vérvádak, tragédiák regényalakjai...
Vagy higgyünk inkább napjaink írójának, Végh Antalnak, aki itt született? A szegénység, az elmaradottság vidéke ez, innen jár el a legtöbb ember fekete vonatokon, hogy vendégmunkás legyen saját hazájában, mint a délolasz, aki fölmegy az északolasz iparvidékre?"