Vadászírók elbeszélései - Ébred a dzsungel, 1967.

"Három ízben vadásztam hosszabb-rövidebb ideig Ugandában, de csak a mostani kirándulásunk alatt lőttem meg vadászjegyem orrszarvúját, pedig a régebbi vadászjegyeimmel (1913, 1914) két rinót is lőhettem volna évenként. Valamikor, mikor még Német Kelet-Afrikának nevezték a mostani Tanganyika Colonyt, a lelövés egyáltalában nem volt korlátozva, és így az akkori utazásaim alatt sok rinocéroszt lőttem, úgyhogy utolsó három utam alatt már nem nagyon vonzott a rinóvadászat. Igaz azonban az is; hogy az ugandai orrszarvúnak nagyon gyenge a szarva.
Mellesleg megemlítem még, hogy a tulajdonképpeni Ugandában a rinocérosz nem fordul elő, csak annak a Nílustól (Victoria- és Albert-Nílus, valamint Kioga-tó) keletre eső tartományaiban. Albert-Nyanzától északra, és az Albert-Nílustól nyugatra, a szigorúan védett széles szájú rinocérosz (fehér rinocérosz) hazájában is előfordul a közönséges vagy fekete orrszarvú, de ezeken a területeken a közönséges rinó lövése is tilos, nehogy valaki — talán akarattal is — egy fehér orr-szarvút közönséges rinónak nézzen és lőjön le.
Mi az Albert-Nílus bal, tehát a nyugati partján táboroztunk 1929 januárjában. Palorina volt a főhadiszállásunk, és innen jártunk az elefántok és bivalyok után. A keleti partokra jó ideig nem tettük a lábunkat, mert azt hittük, hogy az még a nagy Game Reserve-hez (vadvédelmi terület) tartozik, amit különben is egy év óta nagyon1 kiterjesztettek, mert hozzávették az egész álomkór veszélye miatt kiürített zónát."