Zsindely Ferenc: Isten szabad ege alatt - Elbeszélések vadról, vadászatról, vadászemberekről

"Ellobbant, kigyúlt, azután megint derengve parázslott, kísértett az éjszakában nyughatatlanul, mint a lidérctűz. Sátánfiak kósza két lámpása, törpék gépkocsijának kaján zöld szeme, úttalan utakon vitte a rontást. A sötétséggel együtt bújt elő valahonnan, s nappalra ugyanott lapult meg, ahol a sötét: rókatárnák kriptájában, korhadozó vén fák feketén tátongó üregében. Vadmacska volt. Kandúr. Teremtetett átoknak, rettenetnek, pokol kerítőjének. Így bocsáttatott el a világra. Hogy mikor? Bajos ezt megmondani. De megszületésekor nem jött még ő a világra. Születése után is csaknem ugyanolyan tehetetlenségben hevert, mint azelőtt, s négy testvéréhez majd ugyanolyan szorosan hozzáfűzve. És éppen olyan feneketlen szuroksötétségben is, hiszen kezdetben vakok voltak mind az öten. Szoptak és fáztak - ennyiből állt csak a különbség. Amíg szoptak, erre az időre megelevenedtek, irigykedtek, tolakodtak, gyűlölködtek. De mihelyt nem szoptak, kialudt bennük minden egymás ellen acsarkodó indulat, minden egyéniség: halomnyi összekuszált, lomhán rengő puhaság voltak, nem külön életek. És ezt őrizte az anyjuk, mint a mesebeli sárkány a mesebeli kincset. Köréje feküdt, föléje húzódott, saját szép, eleven testét borította rá minden rossz ellen. És ez az ötszájú csúf, mohó gubanc szívta ki belőle mind az édes anyatejet, ezt a sok-sok, irgalmatlanul összegyilkolt, idegen életekből szűrődő varázsitalt, amelynek véres szüretjére gyakran suhant el kölykei fölül a vadmacska. Neki jutott a szüret minden dolga., gondja, veszedelme, kicsinyeinek csak az édességét hozta volna haza. Azonban a tej ártatlan fehérjén mégis piros indulatok nőttek, langyosságán forró szenvedelmek, mézén keserű mérgek. Nőttek a kölykek, s a szemük lassan nyiladozni kezdett. Sokat nem látott a világból akkor sem, amekkorra kinyílott."