Zsindely Ferenc: Isten szabad ege alatt

"A suta legelészik, a gidák játszadoznak. Anyjuk gyakran felkapja a fejét s merően néz arrafelé, amerről a Nap süt. A szigorú, vén bakot vigyázza, a magányos, goromba vándort, aki néha úgy ront ki a tilosából, mint valami tébolyodott. Így tavasz költözködésének, nyár megérkeztének idején azonban nem igen kell  a baktól tartani. Amennyire jön-megy, kóborol kikeletkor s tán a föld alól is egyre előterem, egyre okvetetlenkedik, annyira nyugságot hágy ilyenkor. Akárcsak nem is élne az erdőn. Amikor kizöldel a lomb, akkorra eltűnik. Visszavonul a birodalmába. Annak a sűrűségét járja, egyedül a maga titkos útjait, ki ide a tisztásra jóformán sohasem lép. Eledelt talál ott benn is bőven, finomabbat ennek a savanyú, mohás erdei rétnek olcsó tömegkonyhájánál. Ráér kiválogatni, összeszedegetni a javát, nincs másokra gondja, mint az őzgidák anyjának. Élhet kényelmében kedvére. Mit keresne hát idekint? Bosszúságot és veszedelmet? A suta mégis kapkodja a fejét keletnek. Ügyelni kell, félni kell. Ott pedig, amerre a suta tekinget, jól bent  a tilosának sűrűjében, igenis hogy éppen ott csipeget a mogorva uraság. Eszébe sem jut a rétre kikukkantani. Majd tán bolond lesz! A koratavaszi éhes, mohó, könnyelmű bolyongásoknak ideje lejárt. Bent a sűrűségben nem árthat neki senki. Lépeget csendesen, szem meg nem láthatja, fül meg nem hallhatja. A suta hiába kapkodja a fejét. Halad a bak a rendes nyugvóhelye felé, halkan, mint az árnyék. Szedegeti a lábát, fűszálat sem rezzent, levelet sem súrol abban az irgalmatlan bozótban. Lesúnyja a fejét, szűgyét megroggyantja, derekát görbíti: minden egy izmával még tán a pókhálónak is kitér. Meg-megáll, hallgatódzik, leskel, szimatol. Itt benn ugyan baj nem érheti, de azért ügyelni kell, félni kell mindig. Egy-egy jóízű hajtásért felnyúl, friss fűszálért lehajol. Jóllakott már, csak torkoskodik. Megyen aludni."