A fotóművészet születése a piktorializmustól a modern fotográfiáig (1889-1929)

"Mától a festészet halott" -gyakran szokták idézni Paul Dearoche fenti mondatát, amely állítólag nem sokkal a fényképezés 1839-es feltalálása után, az első dagerrotípia láttán hagyta el a francia historista festő száját. A fentiek filológiai hitelességét senki sem ellenőrizte ugyan, az azonban tény, hogy a fotóművészet úttörői komolyan úgy gondolták: a fényképezés előbb vagy utóbb kiszorítja a festészetet. Márpedig úttörők - akik a kezdetektől megkülönböztették magukat a kétkezi fényképészektől - szép számmal akadtak, eleinte főképp Angliában és Franciaországban. Az előbbiek között is a skót fotóművészek voltak az elsők: Dávid Octavius Hill és Róbert Adamson, akik az 1840-es években alkottak; Oscar Gustav Rejlander és Henry Peach Robinson, akik az 1850-es években indultak, valamint Júlia Margaret Cameron, aki a hatvanas-hetvenes években tevékenykedett. Cameron mindeközben persze amatőr volt, még ha családja anyagi nehézségei rákényszerítették is, hogy a fotográfiáival próbáljon pénzt keresni. A fényképészet 1889 és 1929 közötti négy évtizedének története felfogható amatörök és hivatásosok párharcaként, amelyben a manipulálatlan, „tiszta" fotográfia és a festészettel versenyre kelő fotóművészet küzd egymással.
A fotóművészet angol úttörői egytől egyig a festészet felülmúlását tűzték célul maguk elé - közülük ketten, Hill és Robinson történetesen festőként kezdte pályafutását. Robinson még egy nagy hatású könyvet is írt arról, miért kell a fotográfiának a művészet, nem pedig a tudomány egyik ágává válnia. Az 1869-ben megjelent Pictorial Effect in Photography [Festői hatások a fotóművészetben] című kiáltványa az akadémikus szalonfestészet dicsérete. A festészeti hagyományok követése világosan tetten érhető a jelen kiállítás legrégebbi alkotásán, Rejlantier Az Élet két útja (Two Ways of Life, 1857) című képén (p. 68.). A 18. század végi, 19. század eleji klasszicizmus akadémista szabályait követve az alkotónak sikerült harminckettő különálló felvételt egyetlen elbűvölő kompozícióvá összemontíroznia. A kép olyan mély hatást tett Viktória királynőre, hogy egy másolatát legott meg is vásárolta férje, Albert herceg számára. Az Enyclopedia Britannica 1911-es kiadása úgy fogalmaz: „...a piktoriális fotográfia eredetét tekintve lényegében angol mozgalom", pedig rövid idő alatt számos követője akadt a kontinensen: az Osztrák-Magyar Monarchiában, Németországban, Franciaországban, sőt az Egyesült Államokban is. A piktorializmust - ahogy utóbb nevezték - nehéz pontosan definiálni, legalább annyira, mint később a modernizmust. Fotóművészeti értelemben talán leginkább olyan törekvésként határozható meg, mint amely festményszerűen széppé kívánja tenni a fotográfiát, ehhez pedig lágy fókuszt, különleges szűrőket és képrögzítési eljárásokat használ.
Ahogy a festő az ecsettel, a szobrász a vésővel, a grafikus a ceruzával, úgy bánik a fotográfus a technikai eljárásokkal-ez a meggyőződés hatotta át a művészi fotográfiát annak a korszaknak az első három évtizedében, amelyről a jelen kiállítás is szól. És nemcsak a szakma legjobbjai gondolták ezt így, az angol és amerikai városi fotóklubokban tömörülő nagyszámú amatör is ezt a felfogást tette magáévá. Az 1880-as évek vége a fényképészetben - legalábbis Angliában - az ún. szárazlemezes eljárás elterjedéséről és meghonosodásáról szólt. Ennek az 1871-ben feltalált technikának számos gyakorlati előnye volt, művészi hatását tekintve azonban elmaradt a korábban általánosan elterjedt nedves kollódiumlemezes eljárástól. Olyannyira, hogy Charles Lutwidge Dodgson - más néven: Lewis Carroil - többek szerint éppen emiatt hagyott fel a fényképezéssel. A lágy fókusz romantikája elleni lázadás azonban még váratott magára; nagyjából 1910-ig egyeduralkodó maradt a fotószalonokban. A piktorializmusnak azáltal, hogy kihasználatlanul hagyta a rendelkezésre álló, tisztán technikai lehetőségek java részéi, sikerült művészi hitelét megerősítenie, az 1890-es évektől pedig gyökeret vert Európa számos országában, 1891 elején a frissen alakult bécsi Camera-Club hatszáz „művészi" fotográfiát állított ki festőkésszobrászok válogatásában. Angol fotóművészek is közreműködtek az eseményen, annak zárása után pedig Robinson vezetéséve kivált egy csoport a Photographic Society of Great Britainből, és megalakította a The Linked Ring Brotherhoodot. A csoportosuláshoz hamarosan seregnyi neves angol és amerikai fotóművész csatlakozott.
A The Linked Ring első kiállítására, a Phoíographic Salonra 1893-ban került sor, amivel sikerült megtörni a Photographic Society igencsak konvencionális és kiszámítható kiállításainak sorát. Olyan alkotók művei szerepeltek a kiállítás listáján, mint George Davison, Francis J. Mortimer vagy Malcolm Arbuthnot, aki maga is festőként indult."