Budapest, 1982. Kossuth/Gondolat Kiadó, 508 oldal, gazdag képanyaggal, kiadói, egészvászon-kötésben, védőborítóval, jó állapotban.
1000 Ft
"A napóleoni uralom efleni felszabadító háborúk eseményeinek tragikus volta elsősorban abban rejlett, hogy míg a harc fő terhei a népre nehezedtek, gyümölcseit a reakció erői élvezték. A nemzeti-felszabadító mozgalom, amely Európában a francia iga ellen küzdött, sohasem volt homogén. A Napóleon elleni harcban furcsa módon összekapcsolódott két különböző és bizonyos fokig ellentétes tendencia. Ez a kettősség - a nemzeti-haladó tényezőknek és a reakciós tényezőknek sajátos összekapcsolódása, amely legelőször és legerősebben Spanyolországban nyilvánult meg, amint azt Marx helyesen hangsúlyozta - a Napóleon ellen folyó valamennyi függetlenségi háborúban megvolt. A spanyol felszabadító harcban a nép volt a fő erő. Az 1812-es honvédő háborúban is a nép volt a fő erő, amely vereséget mért Napóleon hadseregére cs megsemmisítette a „nagy hadsereget".
Friedrich Gentz ideje óta egyes történészek azt mondták: mi köze ehhez a népnek, hiszen Napóleon hadait az európai hatalmak seregei zúzták szét. De az európai hadseregek, amelyek azelőtt vereségeket szenvedtek Napóleontól, most pedig fölébe kerekedtek, csak azért tudtak győzelmet aratni, mert a népre támaszkodhattak, jelentős mértékben maguk is a népet képviselték, és végül, népi feladatot hajtottak végre: felszabadították országukat az idegen elnyomás alól.
Semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy az a nemzeti-felszabadító mozgalom, amely Napóleon 1812. évi inváziója ellen Oroszországban kezdődött, majd átcsapott más európai országokra is, volt az a fő és leghatékonyabb erő, amely véget vetett Európában Napóleon uralmának."