Albert Györgyi: Miért pont ők? A férfiak fogságában

"Szeretetre méltóak, vagy tekintélyesek, vagy tehetséges színészek, akarom mondani, tehetségesen színészkednek. Nyilván én húztam ki náluk a gyufát a tenyérbemászó stílusommal, az erőszakosságommal, a hisztijeimmel meg a premenstruális szindrómámmal. Már amikor volt, amikor volt minek „pre"-je legyen. Utána meg jött a pausa. Talán önök is ezt gondolják...
Ám akkor még nem tudtam, mennyi nő szenved hasonló megaláztatásban és terrorban. Szenved a saját szégyenétől, attól, amit tesznek vele, és nem hiszik el neki, amit maga sem ért: mi rosszat tett? Miért kell rettegnie attól, akit szeret? És hogyan szabadulhatna meg attól, akit már képtelen szeretni?
Mindig szerelemből házasodtam, és elmúltam már harminc, amikor rácsodálkoztam arra, hogy nem biztos, hogy ezzel mindenki így van.
Mostani házasságom esetében is. Igaz, ez a szerelem ma már alapvetően véd- és dacszövetséggé szelídült barátság, mély szereteten, kölcsönös érdekeken alapuló kapcsolat. Az előző két házasságom végén, a váláskor otthagytam egy-egy lakást a volt férjeimnek, noha elismerem, hogy a második esetben a lakást, egy pici garzont néhai anyósom hagyta a fiára, aki szerény lehetőségeihez képest nagyvonalú, de mégis csekély apanázzsal engedett utamra. A szív szakad meg! Az olasz vécécsészét mégsem téphettem ki tövestől, a spanyol csempét sem verhettem le falról, amit viszont az én pénztárcám bánt. S hogy miért a sebbel-lobbal való, anyagilag átgondolatlan távozás mindkét esetben? Mert így tudtam a legegyszerűbben és a leggyorsabban megszabadulni tőlük. Az önérdek-érvényesítés és a ráutaló - divatos szakszóval: asszertív -, határozott magatartás ugyanis soha nem volt erősségem.
Házassági szerződésünk most sincs, de a zsigereim, férjem mentalitása és családjától örökölt moralitása azt sejtetik: ha valaha, valamikor - no adj' isten — baj lenne: nem lenne baj."