Avi Krispin: Az ólomkereszt titka

"Az oldalamra esve fogtam talajt, és még egy darabig lefelé hengergőztem a meredélyen.
A levegő is belém szorult, mire kikötöttem a szurdok alján. Egykettőre visszanyertem azonban a lélekjelenlétemet, és a hátamra fordulva felnéztem a magasba. A kiálló szikla tetején Aycliffe-et pillantottam meg, amint a feje fölé taetva a fáklyát belebámul az alatta tátongó sötétbe.
Amikor rájöttem, hogy hiába mereszti- a szemét, sejtelme sincs arról, hogy merre rejtőzködöm, úgy határoztam, hogy célszerűbb, ha mozdulatlanul maradok. Egy idő után Aycliffe'fel is adta a hiábavaló keresést, és visszahúzódott a peremről. Akkor felpattantam; és folytattam a rohanást.
Addig futottam, ameddig a lábaim bírták, és csak akkor álltam meg, amikor már úgy éreztem, hogy jártányi erőm sincs. Leroskadtam a földre, zihálva kapkodtam a levegőt.
Az éjszaka hátralévő részében vajmi keveset tudtam pihenni. Nemcsak attól rettegtem, hogy ha elalszom, esetleg Aycliffe rám talál, és akkor semmi sem menthet meg a haragjától, hanem szívemet elöntötte az anyám halála miatti bánat. Nyomasztott az is, hogy hátat fordítottam a papnak, amikor arra kért, hogy térjek be vele a templomba. Ráadásul megszegtem a kijárási tilalmat is. Mi több, egy ízben még a miseborból is elcsentem egy üveggel, hogy enyhítsek anyám kínszenvedésén. Kétségem sem lehetett afelől, hogy Isten megelégelte elvetemültségemet, és vezeklés gyanánt különböző megpróbáltatásokat rótt ki rám.
Miközben a következő csapásra vártam, azért imádkoztam, hogy minél előbb feloldozást nyerhessek az életem során elkövetett bűnökért."