Bársony István: Erdőn, mezőn - Vadásztörténetek

"Téli reggel volt. Az ég ködös, a föld fehér. Hó esett az éjjel; nem sok, de éppen elég arra, hogy száraz búvóhelyre kívánkozzék a pusztai vad. A szikes rónaság egy mélyebb pontján zsombikos a mező. Egy folt nád látszik ott; lehet vagy húsz lépés a hossza meg vagy négy-öt lépés a szélessége. A száraz, fakó nádszálak összehajlanak, keresztül-kasul egymásba fonódnak; a szelek játéka borzasra fésülte a gazt a kis nádas szélén. Bent, a kuszált nád közt, egy hópehely sincs a földön. Egy hosszúkás vörös bunda nyújtózkodik a törmeléken. Vén róka szunyókál a csöndes, száraz vacokban, horpasza lassan emelkedik; nem liheg most bezzeg, mint a kánikulában. A vacok körül mindenféle bűnjel. Elszórt toll, egy pár nyúlláb, kellemetlen orrfacsaró bűz. Nagy a nyugalom különben mindenütt. Se légy, se szúnyog, ami alkalmatlankodnék. De azért mégse tökéletes a békesség. A róka bosszúsan kapja fel a fejét, s nekikap éles, hegyes fogával a combja hajlásának. Háborgatják a vendégei: az apró, fekete ugróművészek. Ravaszdi halk vakkantással fejezi ki haragos indulatát, s mikor elmúlik rossz érzése, unottan dől vissza fekvőhelyére. Ejnye, be hűvös van! Nem is alvás ilyenkor az alvás, csak olyan szundítás. Félig ébren azzal mulat, hogy megrándítja kinyújtott farkát; attól halk zörrenése hallik a nádnak, mint mikor egér motoszkál közte. A kicsi neszre önkéntelenül is hegyezi a fülét a róka, pedig jól tudja, hogy nincsen itt most egér. Megfagyott a világ. Ej, de unalmas ilyenkor ez a hófehér sivatag! A szikes tavak mind jéggé dermedtek rajta; a tüdejét próbálgató szél lefújta róla a havat; olyanok most, mint egy-egy csipkézett szélű velencei tükör. Hogy csillog-villog mind, mikor a nap rásüt! Bennük kacérkodik magamagával a napsugár."