Benedek Elek: Az adószedő

Mert Lőrinc éppen úgy tudott az úszáshoz, mint a -,, lapos vas". Természet adta erejével és ügyességével igyekezett helyrepótolni az úszni tudás nagy hiányát. S ehhez az erőhöz és ügyességhez még a kétségbeesés erejének is kellett csatlakozni, hogy megessék a csodák csodája, s egy úszni nem tudó ember segítsen partra egy élettelen tömeget. Addig vergődött, csapkodta fél kezével a forgatag keringő hullámait, hogy egyszerre csak kikerekedett a veszedelemből, s azon vette magát észre, hogy a sebesen rohanó ár ragadja magával s neki csak fenn kell magát s az elalélt asszonyt tartani. Most csak egy szerencsés kanyarodása a folyónak, s megvannak mentve. De biz az jó sokáig tartott, míg a víz egyet kanyarodva egyenest egy fűzfa derekának lódította. Ez az lódítás nem volt ugyan felette gyöngéd, de mostohábbat is lódított már Lőrincen az az ár, melyet közönséges nyelven sorsnak neveznek, nem is érezte hát teste fájdalmát, de hálát adott az Istennek, hogy ilyen szerencsésen partra juthatnak. Egyik kezével a fába fogódzott, a másikkal meg (akár esett jól a szívének, akár nem, másként nem lehetett) nagyot kandarított az alélt asszony testén, és a partra lódította. Tehát itt vannak a parton. Hát most mitévő legyen ezzel a szerencsétlen asszonyi állattal.