Clive Barker: Korbács

"De a mesék varázsát nem csorbította az üzleti vagy a tudományos érdek. Ahogy ott ült, feltámadt benne a gyermek, és ismét hallani akarta ezeket a történeteket, bár jól ismert minden egyes fordulatot, és az első sor után már a történet végét is tudta. Ez persze nem számított. Éppen az elkerülhetetlen szükségszerűségben rejlett a történetek ereje. Vannak olyan mesék, amiket soha nem lehet elégszer hallani. A tapasztalat sok mindenre megtanította - általában nem túl vidám dolgokra. Ezek a történetek azonban másfajta tanulságokkal szolgáltak. Azt eddig is tudta, hogy az alvás a halálhoz hasonlít, de hogy egy csókkal yissza lehet hozni valakit a halálból - ez másfajta tudás volt. Csak szeretnénk, ha így lenne, győzködte magát Suzanna. A való életben nincsenek csodák. A vadállat gyomrából nem sértetlenül kerülnek elő az áldozatok. A szegénylegényből nem lesz herceg, és a gonoszt nem győzi le az igaz szerelem. Ezeket a hiú ábrándokat mindig féken tartotta a fáradságos munkával önmagában felnevelt pragmatista.
A történetek mégis megindították. Ezt nem tagadhatta. És olyan módon, ahogy csak az igaz dolgok képesek hatni az emberre. Nem az érzelgősség csalt könnyeket a szemébe. A történetek nem voltak szentimentálisak. Kemények voltak, sőt kegyetlenek. Suzanna most azért sírt, mert a mesék eszébe juthatták azt a belső életet, amit gyerekkorában olyan jól ismert; azt az életet, ahová elmenekült a gyerekkor fájdalrhai és csalódásai elől, és így állt bosszút értük; azt az életet, amely nem volt sem ömlengő, sem tudatlan - a képzeletvilág riadt, szárnyaló életét, amiről lemondott, amikor vállalta a felnőttek életét.
Ennél is többről volt szó: most, hogy újra találkozott a mesékkel, mitológiájuk sűrűjében olyan képekre bukkant, amelyek talán segítenek majd eligazodni a közelmúlt zűrzavarában."