Csoóri Sándor: Készülődés a számadásra

"Tornai élményét azóta magam is átélhettem jó párszor nyugat-európai és amerikai utazásaim során. Valahogy mégis nyugodt maradtam. Nyugodt és rezzenéstelen. Arra gondoltam: minket, magyarokat, ez a nyavalya már csak azért sem érhet utol, mert kultúránkat s lelki immunrendszerünket évszázadokon át épp a költészet ala-Toította ki és edzette meg. Versünk mindenre volt, mint gyógyfüvünk. Ha nem az írásos költészetben, akkor a szóbeliben: a népköltészetünkben. S a vers tehát nem alkati különösségünkre utal, mint ahogy sokan hiszik, vagy hinni akarják, hanem a körülményeinkre.
A középkorban nem volt magyar nyelvű irodalom,
 csupán latin, de a Halotti beszéd, az Ómagyar Máriasiralom s a nemrégiben előkerült apokrif imák arról tanúskodnak, hogy valamiféle „irodalmon kívüli" iroda-lomnak kellett lennie, mindenekelőtt költészetnek, amely nem a görög és nem a latin verszenéhez és versformához idomította nyelvünket, hanem a tagoló magyar hangsúly törvényeihez. Azaz: a kereszténységet megelőző idők versbeszédéhez. Azok a letagadhatatlan elemek - például a regölő- s a ráolvasás-rigmusok -, amelyek csontvázként tartják a nyelvemlékeknek elkeresztelt verseinket, egyértelműen azt igazolják, hogy a szóbeli kultúrában mindennapos kenyerünk volt a költészet. Versek hangzottak el karácsonykor, óesztendő napján, István napon és az áldott, szép pünkösdi ünnepeken; versek a lakodalmakban, szellemes csujjogatók a táncmulatságokon. Talán ha István király nem csap oda olyan kemény durunggal a pogány énekeket éneklő magyarok szájára, a kétféle kultúra: a nomád és a keresztény más nyomokon indul el, másféle nászban olvad össze. Az istváni tiltás erős hagyomány maradhatott, mert még Anonymus is vadul suhintgat a keresztény világnézeten kívül csámbolygó énekmondók, meseszövők és bájolók felé. A keresztény egyetemesség magasából ítéli el, ami tegnapi, ami barbár, ami apokrif, ami magyar, írni ő is latinul ír. A csácsogók viszont magyarul beszélnek. Nélkülük ma nem volna nyelvünk!"