dr. Csabai István: Fakeresztek mentén - Népek országútján

"Másnap kivonultam fagyos szakaszommal a széltől símára nyalt gyakorlótérre, megadtam vagy tízszer egymásután iránynak a téglagyár kéményét, meneteltettem, szaladtattam, lihegtettem, egyszóval edzettem az embert az eljövendő nagy mérkőzésre.
Huszonnyolc nap elteltével leszereltem, hazamentem. Levetettem az egyenruhát s lettem, ami voltam, szürke polgár, keveset gondolkozó, csak hűen szolgáló államhivatalnok.
... A balkáni veszekedők kibékültek, Bácskában learattak; a nap sütött, a szibériai vihar meg az adriai fergeteg elhallgatott, csak a tücsök cirpelt és tangót táncolt minden ember, a főhercegi lakájtól kezdve a verseci szobalányig.

A MOZGÓSÍTÁS.

1914 július 1-én cserkészni indultam egy kollégámmal és vagy tíz tanulómmal Krassó-Szörény és Hunyad megyébe. Három hét elteltével Orsován keresztül a Dunán vonultam haza Versecre, hogy aztán elmenjek szülőfalumba, a bácsbodrogvármegyei Kishegyesre, ahol július 26-án volt a búcsú. Otthoni tartózkodásom alatt a Pesti Hírlap kövérbetűs címeinek buzgó olvasásával elégítettem ki vakációs szellemi igényeimet. Nem tulajdonítottam nagy fontosságot semminek; még az „Ultimátum Szerbiának" című felirat is hidegen hagyott. Csak akkor vettem komolyan a közelgő veszélyt, mikor azt olvastam, hogy a parlamenti pártok között szent lett az egyetértés. Veszélyben levő emberek lelki tulajdonsága, hogy szorosan összetartanak s a baj mindig válaszfalakat döntött, éppen úgy, mint ahogy a szerencse mindig válaszfalakat emel az emberek közölt.
Július 25-én este együtt mentem falum érdeklődő népével a Zimony felől jövő vonalhoz, hogy a kísérő személyzettől valami biztosat tudjak meg a kitörni készülő háborúról. És megtudtam mindent, amit másnap megtudott az egész ország, hogy az annyiszor falrafestett ördög, a Szerbiával való háború kitört. Naív polgáremberek módján úgy terjesztettük ennek a hírét, hogy „az éjjel bombázzák Belgrádot".
Elég nyugtalanul feküdtem le s miután egy „Hátha mégis . ..“ kezdetű, hamarjában gyártott imádságot útnak indítottam az egek urához, elaludtam. Másnap július 26-a volt; Anna napja, kishegyesi búcsú napja. Szüleimnek eddig nem szóltam egy szót sem. A kapun belépő vendégektől tudtak meg mindent. Ezek azt híresztelték, hogy az ő falujukban már reggel 7 órakor kifüggesztették azokat a bizonyos cédulákat, melyek a mozgósítást tudtul adják s útban is van minden jóravaló ember az otthonából."