Dr. Kálmánchey Albert: A szerencse fia vagyok-Egy pszichiáter emlékezései

"A téli szombat vagy vasárnap estéken a felnőttek sokszor kártyáztak. Átjöttek a szomszédok és nagy nevetések, egymás bolondítása, ugratása közepette órákon át "zsíroztak". Apám nagy mestere volt ennek. A mellette heverő lapok közül kicsente a heteseket és mindig ütni tudott, amíg rá nem jöttek a társak a turpiságra.
Az istállóban ősztől tavaszig unalmas és csaknem mindennapos feladat volt az ízikszedés. A teheneink ugyanis az esti és reggeli szénaadagjuk után mindig kaptak a jászolba egy-két kéve csutkát, azaz csövük nélküli szálas kukoricát (azt, amit manapság már mint semmire sem valót, otthagynak lábon a földeken), amelyről aztán a leveleket a kóróig lerágcsálták. Ezeket két karunk ölelésével kihordtuk előlük az ól közepére egy nagy kupacba. Mivel a csupasz szálak össze-vissza álltak, a tövüknél fogva mindet takaros kis kévékbe kellett rendezni és összekötni. Amikor a hátsó udvaron kiszáradtak, ezeket használtuk .1 kenyérsütés előtt a kemence felfűtésére.
A kemence nyílása a pitvarban volt, a konyha (tűzhely!) mögött, búbos része a körbe futó párkánnyal pedig jobbra, a kisszobában, ahol aludtunk. A kemencét csak kenyérsütésre használtuk, esténként a konyha adott meleget. Az időjárás hidegre fordultával, mielőtt a lefekvés előtti étkezéshez behúzódtunk a kisszobába, már a vaskályha kezdte a meleget ontani. A kenyérsütés mindig várva-várt áldott esemény volt. Erre a földekről is hazajöttünk. Gyönyörűek voltak azok a kenyerek, és a kis cipó, majd utánuk a lángos megzsírozva., s a kenyérszelés megható ünnepi pillanata! A kenyér, mint az édesanya és a víz, feltétlen védettséget és tiszteletet élvezett. Ha a porba leejtettük, lefújtuk, letisztítottuk és ettük tovább. Egy falat sem mehetett kárba.
A kenyereket az e célra készített, házilag szőtt kendőbe takartuk és a kamrában tároltuk, ahol 4-5 hétig is elállt. Ebben az alvásra szolgáló kisszobából egy kis ajtó nyílott s így kerülőút nélkül közlekedhettünk a kamra kincseihez: a szalonnához, tepertőhöz, kolbászhoz, liszthez vagy a borhoz. A szemes termények és a szerszámok is itt kaptak helyet. A tornácvégre nyíló ajtaja mögött volt a padlásfeljáró a meglehetősen elöregedett létrával, amelyen sokszor lépkedtem fel titokban és óvatosan, és a padláson a nagy fagerendán is halkan próbáltam egyensúlyozni, hogy elcsenjek néhány szem diót, aszalt szilvát, vagy a felkötött szőlőből egy-egy apró fürtöt. Hasonlóan nagy körültekintést igényelt a rudakon lógó fenséges ízű és illatú kolbászok rövidítgetése, újra és újra abban a hitben, hogy azt a kis karika kolbászt, a kis lecsippentett falatkát lehetetlen, hogy édesanyám észrevegye, Ugyanígy jártam el az utca felé néző nagyszoba (ebben voltak anyámnak a hozományt képező bútorai, amelyek felét elvitték adótartozás fejében; ebben csak kivételes alkalmakkor fűtöttünk) szekrényeinek tetején tárolt befőttekkel is. Ha megbontottam egyet, akkor a falhoz közel, a sorok mögé rejtettem, s hogy anyám rá ne jöjjön, elől katonás rendet raktam. Az megkönnyítette a dolgomat, ha egy-két üveg befőtt már meg volt kezdve, bár ekkor is rémülten kellett figyelni és tudomásul venni, hogy a dézsmálgatás, minden trükkjeim ellem' re apasztja a rendkívül vonzó finomságokat, de gyermeki hitem abban, hogy hátha ez csak illn'/jú, és édesanyám is híjával van észrevevési képességeinek, minduntalan rávett tervszc ni beosztása megnehezítésére."