Dr. Kőhalmy Tamás: Egyéni vadászati módok

Néhány tudnivalót éppen ezért nem árt megjegyeznünk a vadász számára oly fontos „szélügyi” ismeretekből, melyeket a tudomány aerológia néven ismer. Érosznak, minden fajta szelek görög szülő anyjának titokzatos zsákja ritkán üres, ezt jó, ha mindenekelőtt megtanuljuk. Ha csak úgy beleszimatolunk a levegőbe és úgy véljük, hogy nincs semmiféle légmozgás, akkor szinte biztos, hogy rossz széllel vágunk neki a cserkészésnek. Ha dohányzunk, gyújtsunk rá és figyeljük meg, merre száll a füst, Ha kevereg, akkor várjuk meg, hogy merre vesz határozott irányt. Na és aki nem dohányzik? Azt vihet magával hamus zacskót, amiről az afrikai útleírásokban olvashatunk, hullajthat száraz levéltörmeléket és avart. De a leggyakoribb módszer, hogy a vadász körbe nyálazza a mutató- vagy érzékenyebb oldalbőre miatt inkább a nagyujját és feltartja a szélnek. Amelyik oldalon hideget érez, onnan fúj a szél. Praktikus, egyszerű, és ami fő, az eszköz mindig „kéznél van”. Nem árt, ha ezt a szélellenőrzést gyakran megismételjük, különösen akkor, ha indulás előtt hallgattuk a meteorológiai előrejelzést és azzal nem vág egybe a megfigyelésünk. Mert lehet ám, hogy az erdőnek egy szélcsatornájában álltunk és a faállomány vagy a domborzat az adott helyen kényszerpályára terelte a szelet. Ilyenkor az első 200-300 méter után mérgelődve tapasztaljuk, hogy hátulról fúj a szél, ami tőnkre teheti az egész cserkelést. Ezzel szemben jó lehet az oldalszél, sőt abban az esetben, ha párhuzamos nyiladékot járunk végig naphosszat oda és vissza, akkor ideálisnak is nevezhető. Ez utóbbi esetet kivéve, az optimális szélirány természetesen az enyhe szembeszél. Mivel nem csupán az eredményes cserkészet feltétele a jó szélirány, hanem a vadászat csaknem minden módját befolyásolja, foglalkozunk vele még egy kevese. Az Északi-Középhegység és Kelet-Magyarország kivételével hazánk térségének jellemző szélirányai között leggyakoribb az északnyugati.