E. L. James: A szürke ötven árnyalata

"Sötét van még, amikor felébredek. Fogalmam sincs, mennyit aludtam. Kinyújtózkodom a takaró alatt - az egész testem érzékeny, finoman bizsereg. Christiant nem látom sehol. Felülök, és a város látképe terül el előttem. Már kevesebb fény ég a felhőkarcolók között, és a hajnal dereng kelet felől. Zenét hallok. A zongora édes, szomorú dallamot játszik. Azt hiszem, Bach, de nem vagyok biztos benne.
Magam köré tekerem a takarót, és nesztelenül végigmegyek a folyosón a nagy szoba felé. Christian a zongoránál ül, és tökéletesen belemerül a dallamba. Szomorú, távoli az arca, akár a zene. Lenyűgözően játszik. A falnak dőlök az ajtó mellett, és elvarázsoltan hallgatom. Nagyon képzett zenész! Mezítelenül ül a zongora melletti állólámpa magányos, meleg fényében fürödve. A nagyszoba többi része sötétbe merül, és mintha a saját, elszigetelt kis fénymedencéjében lenne, érinthetetlenül... magányosan egy buborékban.
Elindulok felé, csalogat a magasztos, melankolikus zene. Elvarázsoltan nézem hosszú, ügyes ujjait, amelyek finoman szaladnak a billentyűkön. Ugyanezek az ujjak simogatták, mozgatták oly gyakorlottan a testemet. Elpirulok, és sóhajtok az emlékre, és összébb zárom a combomat. Christian felnéz, feneketlen, szürke szeme fényes, arca kiismerhetetlen.
- Bocsánat. Nem akartalak megzavarni - suttogom. A homlokát ráncolja egy futó pillanatra.
- Ezt én mondhatnám neked - mondja. Abbahagyja a játékot, a térdére ejti a kezét.
- Most látom, hogy pizsamanadrág van rajta. A hajába túr, feláll. A nadrág lelóg a csípőjéről, hogy... ó, istenem". Kiszárad a szám, ő pedig laza léptekkel megkerüli a zongorát, és felém jön. Széles a válla, keskeny a csípője, hasizmai hullám-zanak járás közben. Tényleg lenyűgöző.
- Ágyban kéne lenned - korhol.

- Ez gyönyörű volt. Bach?
- Bach átirata, de eredetileg Alessandro Marcello oboakoncertje.
- Csodálatos, de nagyon szomorú, nagyon melankolikus dallam.
Ajka félmosolyra rándul.
- Ágyba - utasít. - Holnap kimerült leszel.
- Felébredtem, és nem voltál ott.
- Nehezen alszom, és nem vagyok hozzászokva, hogy bárki mellettem legyen - mondja halkan. Nem ismerem ki magam a hangulatán. Mintha kicsit csüggedt lenne, de nehéz megállapítani a sötétben. Talán csak a zenemű teszi. Átkarol, és gyengéden visszavezet a hálószobába.
- Mióta zongorázol? Csodálatosan játszol.
- Hatéves korom óta.
- Ó. - Christian hatévesen... az elmém egy szép, bronzhajú, szürke szemű kisfiú képét vetíti elém, és a szívem elolvad. Egy kissrác, aki szereti a lehetetlenül szomorú zenét.
- Hogy érzed magad? - kérdezi, amikor visszaérünk a szobába. Felkapcsol egy kislámpát.
- Jól vagyok."